Ezer éve nem voltam oly kegyes, hogy egy újabb fejezet részletét, vagy egy újabb karaktert mutassak be. Most elérkezettnek látom az időt, hogy ez változzon. Ma úgy terveztem, hogy Az őrzők tüze A szökés címre hallgató 3. fejezetéből hozok nektek egy részletet. De mielőtt a részletre térnénk, van még néhány dolog, amit szeretnék elmondani.
Befejeztem a negyedik kötet javítását. Persze nem a végleges, utolsó javítását. Ez még csak az első kör volt! Még csak most írtam hozzá vagy plusz 5 oldalt. Még sokszor át kell majd olvasni, hogy azt mondjam, rendben van. De mivel még a harmadik sincs kiadva, ráérek. Addig is, elszórakoztatom magam az ötödik, és (sajnos) egyben az utolsó A csikó, aki tűzben született kötet megírásával.
Pfú! Ezt szörnyű visszaolvasni. Két dolog miatt is. 1. Mert megírtam már négy könyvet, és készül az ötödik, ami így belegondolva, nem piskóta. 2. Főnix kalandjai véget érnek az ötödik könyvvel. Utána már egy teljesen új téma, és teljesen új könyvsorozatot készülök írni. De egyelőre még Főnixnél tartok!
A szökés
Olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna fel. Mintha felriadtam volna, az éjszaka közepén, ugyanis körülöttem minden csupa sötétség volt. Sehol nem láttam egy árva fénynyalábot sem. Tettem pár lépést a vaksötétben. A patáim dobbanása visszhangzott a térben, akárha egy hatalmas teremben álltam volna. Tűznyelveket burkoltam a lábaim köré, hogy jobban szemügyre vehessem a körülöttem lévő helyet, de hiába volt a fény, csak a végtelen, sötét ürességet tette láthatóvá.
Forgolódni kezdtem, hátha meglátok valamit, ami elárulná, hol vagyok. Valamit, ami legalább meggyőzne arról, hogy nem a végtelen sötétség közepén állok. A talaj sima volt és fekete, az egyetlen hangot a patáim keltették. Amikor végre megálltam, olyan hangosan zakatolt a szívem, hogy visszhangzott az üres térben.
Akkor mintha valami jeges szellő futott volna keresztül a sötétségen. Nem az a fajta, amelyiket egy forró, nyári napon kívánsz, hanem az, amelyiktől minden szőrszálad az égnek áll. Talán a szellőtől, talán nem, de pánik lett úrrá rajtam. Hasonló ahhoz, amit akkor éreztem, amikor megszülettem. Ki akartam jutni innen, de nem tudtam, hogyan, s merre, így hát futni kezdtem előre. A patáim egyenletes klappogásai ütemesen verődtek vissza a talajról. Klapp-klapp-klapp… Ahogy egyre csak haladtam előre, a félelem nőtt bennem, mígnem már lehetetlenül gyorsan galoppoztam, és nem ért véget a sötétség. Hirtelen a semmiből egy mély morajlást hallottam, ami még a véremet is megfagyasztotta. Tovább gyorsítottam.
Az illusztráció nem ehhez a részhez tartozik, hanem a fejezet egy másik mondatához, mozzanatához készült, de mivel A szökés című fejezetben van, felhasználtam hozzá.
Nos, köszönöm, hogy elolvastátok a mai bejegyzést. Itt a nyár, úgyhogy majd jobban felpörgök, és többet posztolok Az őrzők tüzével kapcsolatosan. Aztán ha kifogyok, még mielőtt oda érnénk, hogy kiadjuk… akkor majd lesz valami.
Ennyi lett volna mára.
További szép napot!
One comment on “A szökés”