Vidám cím, mi? A temetés az ötödik fejezet címe Az őrzők tüzéből (az előző fejezetek részletei megtalálhatóak a linken), és nem szerettem volna már most újabb részlettel előállni, mert van pár tervem, miről írnék bejegyzést, csak még nem jutottam el egyikig sem.
Van hátra két The Witcher/A vaják könyvem, és amíg azokat nem olvastam el, addig nem írok a sorozatról, mert majd egybe szeretnék az egészről. Van ötletem egy másik bejegyzéshez is, és ott vannak a Kontinens tájai, meg persze a részletesebb szereplőjellemzések. De érzelmileg kicsit instabil vagyok, úgyhogy csak Ctrl+C-zek és Ctrl+V-zek.
Az érzelmi instabilitásom azzal magyarázható, hogy három darab fejezetem van hátra az ötödik kötetből, és befejeztem. És amilyen tempóban írok, ez nagyjából három nap alatt bekövetkezik, de a hét végégig biztosan. Nehéz elhinni, hogy kicsit több, mint három évvel ezelőtt kezdtem el írni a Futó tüzet, és most már konkréten a végén járok a sorozatnak. Csak három fejezet választ el.
Na, de akkor nézzük azt a részletet!
A temetés
Akadozva mellé lépkedtem. A nyakát meghajtotta, és a szomorúság sugárzott belőle. Fájt, hogy így kellett látnom őt.
– Bellona? – szólaltam meg óvatosan.
Felemelte a fejét, és megkeményedtek a vonásai. Egyszer az életben ne próbálna meg ilyen makacs lenni…
– Mit akarsz, Főnix? – kérdezte sóhajtva.
– Jól vagy? – nyögtem ki a nem éppen jó kérdést.
– Erre azt hiszem, te is tudod a választ.
Nem mondott többet, és én sem tudtam, mi mást mondhatnék, aztán visszaemlékeztem, amit Mars tegnap mondott.
– Azt mondta, hogy te voltál a legvidámabb csikó, akit valaha látott – mondtam ki hangosan.
– Valóban. Az voltam. A hangsúly a múlt időn van. A csikókorom nagyon eltérő volt a mostani életemtől. De ez van, Főnix. Te is tudod. Megváltozunk. Az élet képes megváltoztatni minket. Képes teljesen kifordítani magunkból. És vannak helyzetek, amikor a régi éned teljesen eltűnik. – Nem nézett rám, miközben beszélt. Csak a bátyja sírját bámulta.
Úgy éreztem, ideje magára hagynom. Megpróbáltam beszélni vele, és nyilvánvalóan nem akart társalogni. Így megfordultam, hogy elmegyek, azonban megállított.
– Akarod tudni, hogy égettem meg a lábaimat? – kérdezte mereven.
Ránéztem, és ő is rám. A tekintetünk összefonódott. Egy pillanatig elgondolkodtam, majd visszamentem hozzá.
De Bellona égési sérüléseinek történetét nem fedem fel, azt majd a könyvből megtudhatjátok. Addig is…
További szép napot!