A Csontváros tűrhető volt, szintúgy a Hamuváros. Az Üvegváros teljesen jó, élvezheti könyv volt, ami magával ragadta az embert. Aztán Cassandra kiböki a szemem a Bukott Angyalok Városával.
Hogy a történet eredetileg trilógiának indult, kétségkívül látszik, de ezzel önmagában még nem is lenne nagy baj. Meg lehet csinálni, hogy új vonalon elindítja valaki a sztorit ott, ahol abbahagyta, és egy izgalmas, új részbe kezd bele. A Bukott Angyalok Városa nem egy ilyen könyv. Ez egy kínszenvedés, ami meg sem próbálja palástolni, hogy erőltetett folytatást erőszakol ránk.
Tudtam, hogy rosszabb lesz, erre felkészültem. Arra viszont nem számítottam, hogy ennyire rossz lesz.
Mivel a cselekmény ettől lassabban nem is épülhetett volna fel, folyamatosan előrelapoztam, hogy lássam, végre mikor fog valami történni. Nos, ez a történés nem következett be egészen úgy a 250-300. oldal környékéig. Azért mondom 250-et, mert nagyjából akkor érkezett meg a könyvben Alec és Magnus, és a jelenlétük önmagában esemény számomra.
100 oldal után azt hittem már lassan beindul a sztori, mert nagyjából annyi, amíg egy új történet szálat felvezetnek, és utána jöhet a kifejezés, a rejtély felfedezés, az érdekes kalandok. Ja, erre várhattam. 250-nél azt hittem, már tényleg eljött a pillanat, hiszen megjelent Malec, és úgy tűnt, történni is fog valami izgalmas. Újabb csalódás. Csak az a pár Malec pillanat enyhítette a keserűséget.
Ami miatt többször a könyv elhajításának határán voltam, az Clary és Jace volt. Komolyan. Végre összejöttek az Üvegvárosban és mindenki happy volt. A Bukott Angyalok Városában a teljes könyv játékideje alatt csak szenvednek, és a szenvedésüktől ki szerettem volna ugrani az ablakon. Egyszerűen fájt olvasni, és nem abban az értelemben, amit valószínűleg az írónő szeretett volna elérni. Kedvem lett volna felgyújtani a könyvet, de nem tettem. Átverekedtem rajta valahogy magam.
Szóval, túlélve azt a sok-sok gyötrődést, szenvedést és egyéb fájdalmakat, elolvastam a könyvet. Az ok, amiért folytatom a sorozatot, hogy megvettem a következő részeket, és mert most már látni akarom, mire volt jó ez a sok szenvedés. Ajánlom, hogy az Elveszett Lelkek Városa színvonalasabb legyen ettől, különben mérges leszek.
Majdnem elfelejtettem! Azok a csodás hasonlatos! Mivel az egész könyv élvezhetetlen volt az első 250 oldalon keresztül, annyira észrevettem az összes lehetetlen hasonlatot. Egyszerűen azt sem tudom, hogyan találta ki ezeket a képtelen hasonlatot Cassandra Clare, és hogy a szerkesztői miért engedték bele őket a könyvekben. A hasonlatot nélkül fele ilyen hosszúak sem lennének a könyvek.
Az esőcseppek felfröccsentek a járda széléről, mint nyíló virágok.
Egyszerűen nem értem. A “miért” utáni rész teljesen felesleges. Az összes hasonlattal olyan költői magaslaton a igyekszik, amik teljességgel feleslegesek, erőltetettek, és szörnyűek. Miért? Miért van rájuk szükség?
Értékelésem, hogy ez a könyv egy… Igazán gyenge teljesítmény, és hiába telt el két év az Üvegváros és a Bukott Angyalok Városa között, nem látszik, hogy két évig építtette volna a történetet, mert unalmas, és hiába várom, hogy történjen valami, mert nem. Aztán a végén… Ah, mindegy. Az sem volt különösebben tetszetős számomra. Ez egy gyenge folytatás volt, és ezt meg a vak is látja.
Ez egyetlen ok, amiért Goodreadsen 3 csillagot kapott, mert nem lehet fékezni, mint Molyon. És az egyetlen ok, amiért nem ez az első könyv, ami nem kötelező, és 2 csillagot (vagy alatta) kapna, az Malec. Az a nagyjából kettő Malec pillanat összekapart egy fél csillagot.
Értékelés: ★★½
– Folyton ezekkel a nevekkel jön – szólt. – „Ismertem Mihályt”. „Ismertem Szamaelt”. „Gábriel arkangyal lőtte be a sérómat”. Mintha azzal akarna dicsekedni, hogy egy zenekarban játszik a fél Bibliával.