Mint azt tudjátok, nemrégiben megjelent Az őrzők tüze, pontosan ezért gondoltam arra, hogy megkezdem Az otthon tüze bevezetését, de aztán eszembe jutott, hogy van egy befejezetlen történetem itt a honlapon. Esperanza kiegészítő történetének a befejezését még nem posztoltam!
Tegnap a Kalocsai szó és kép 5-ben megjelent egy előzménytörténet A csikó, aki tűzben születetthez Az út a Kontinensre címmel. Ebben a rövid részben az derül ki, hogyan is jött el Esperanza a Hattyú-szigetről. Az az előzménytörténet pedig, amit én ide a honlapomra töltögettem eddig fel, annak az Amanda által elbeszélt történetnek a kifejtett változata, amit a Futó tűz 6. fejezetében mond el Főnixnek, csak itt Esperanza szemszögéből látjuk az eseményeket. Úgyhogy, jöjjön az a befejezés!
Esperanza: A Vihar és Szépség fiának Próféciája – negyedik rész
A felét nem értettem a mondandójának. Nem is bíztam abban, hogy jól tesszük, ha meghallgatjuk, de Vihar már felajánlotta a segítségét. Így akarva-akaratlanul, elsegítettük a mezőig a kancát.
A nap már kezdett alábukni a hegyek mögött, mire visszaértünk. Az idős kanca szinte alig vonszolta magát a végére, és folyamatosan értelmetlen dolgokat motyogott.
– Az Ősi Jóslat kezdetét vette… A Tűz harca… Ébredezik… Sötétség… Fény…
A ménes érdeklődve gyűlt körénk, mikor megálltunk. A tarka kanca a földre hullott, és az oldalán feküdt. Alig lélegzett. Féltem, hogy meg fog hallani, bár elég egyértelmű volt, hogy a három idegen mindegyike tudta, csak ketten térnek vissza a Ló-szigetekre.
Közelebb akartam lépni, hogy segítsek, de a kancával érkezett két csődör parancsolóan nézett rá. A tekintetükből tudtam, hogy távol kell maradnom. Senki nem is ment a kancához.
Először nem történt semmi, majd a testét borító jelek sárgás-fehér fénnyel felragyogtak. Alig bírtam odanézni, úgy világítottak az alakzatok. olyan volt, mintha egy fénysugár tört volna ki a kancából, majd egy gömb jelent meg a levegőben. Az egész majdnem olyan volt, mintha a saját fejemben látnám a jelenséget. És akkor képek villantak fel a gömbben.
Először hatalmas vörös lángok csaptak fel mindenhol, és a ménestagok ijedtükben tettek egy lépést hátra. Olyan volt, mintha a lángok pont ott, a levegőben csaptak volna fel. Majd a lángok között egyetlen egy fehér kancát lehetett látni. Egy hófehér kancát, kormos szőrrel, aki kísértetiesen hasonlított… rám. Nem… Az én vagyok… Ott, előttem a gömbben pedig világra hoztam egy tűzvörös kiscsikót. Majd a testem füstté porladt.
Ezután változott a helyszín. A vörös csődörcsikó futkározott egy réten, majd egy apró ág, ami előtte volt meggyulladt. A csikó gyújtotta meg.
Ezután az én szellemem jelent meg, ahogy terelgeti a vörös csikót az útján.
Aztán az évszakok múlásából meg lehetett állapítani, hogy három évet haladtunk előre az időben.
A végső képen egy fekete és egy vörös csődör ugrott egymásnak a viharban. A vörös csődör, a csikó volt, felnőttként. A fekete csődört nem ismertem, legalábbis nem tűnt ismerősnek, de piros tincsek vegyültek a sörényébe, valamint szemei vörösen izzottak, és ettől egy újabb történet jutott eszembe.
Akkor a gömb ártalmatlanul szertefoszlott, és az idős kanca fölkelt a talajról. Még mindenki sokkos állapotban volt az előző képektől, és először észre sem vettük, az időközben felemelkedett jóst.
A kanca szemei sárgán kezdtek izzani, mint a testén lévő jelek. A szájából és orrából sárgás füst gomolygott szerte-szét. Tett egy lépést felém, majd megszólalt, de nem a saját hangján. Egy még ősibb hangon beszélt.
„Sötét felhők gyülekeznek a kanyon felett
Jön a fény, mi harcol vele.
A tűznek vennie kell az első akadályt,
Hogy győzedelmeskedhessen a végső harc során.”
Amikor befejezte, a fejével még felém bökött, jobban mondva a hasam felé, majd összeesett, és a következő szellő elfújta.
A vele tartó két csődör leszegte a fejét, majd mormoltak valamit, amit nem lehetett érteni. Ezután megfordultak, és elsétáltak, mintha mi sem történt volna. De a közönség még túlságosan is le volt döbbenve.
Igyekeztem értelmezni a most látottakat, és a jóslatot, amit most hallottam, de minden olyan zavaros volt. De egy valamit biztosra tudtam.
– Lesz egy fiunk… – suttogtam magam elé. Viharra néztem, aki mereven bámult maga elé, és a tekintetében vegyülő undortól és aggodalomtól majd megszakadt a szívem. – Lesz egy fiunk! – mondtam neki boldogan. – Lesz egy fiunk!
Nos, ez lett volna A Vihar és Szépség fiának Próféciája. De persze, a történet mindenkinek ismerős volt, és tudjátok is, hogy ezután mi következett, igaz? Helyes. 🙂
Jövő hétre vagy Az otthon tüzét kezdem el bevezetni, vagy Az őrzők tüze karaktereivel frissítem a honlapot, majd még eldől addig, hogy készen leszek-e velük. Addig is…
További szép napot!
Ui.: Érdekelne valakit, hogyha a könyvértékeléseimnek csinálnék egy YouTube csatornát? (Persze néha a saját könyveimről is esne szó… 🙂 )