Utálom A Gyűrűk Urát, utálom a filmeket és a könyveket, és utálom Tolkient is. A király visszatér-nek a a 90%-át végigsírtam. Az utolsó 150 oldalt pedig alig bírtam olvasni, mert a könnyeim folyamatosan gátoltak a kilátásban.
Hogy miért sírtam a GYU-n? Nem tudom. A filmeken nőttem fel, és a könyvek sem voltak másabbak annyira. Nagyon fontos karakterek nem haltak meg, és én mégis bőgtem rajta. Nem tudom, hogy csináltam. A filmeken se sírtam soha, de amikor legutóbb megnéztem, zokogtam rajta.
Ennek a legvalószínűbb oka az, hogy a GYU az valóban gyerekkorom óta körbevesz, és tényleg ezeken a filmeken nőttem fel, csak ugye kicsiként még annyira nem fogtam fel a dolgokat, és valahogy csak most tudatosult bennem, hogy vége lett a filmnek, illetve a könyvnek. És vége, és befejeződött, és ennyi volt. A Szövetség felbomlott. És ott vagy az utolsó lapnál, és nem vagy hajlandó elfogadni, hogy vége. De megtörtént. És ez belőlem valamiért bőgést váltott ki.
Mielőtt elkezdtem ezt a bejegyzést, leültem a gép elé, és csak ültem, és gondolkodtam. Ahányszor befejezek egy olyan könyvet, ami igazán a szívemhez nőtt, olyan, mintha eljött volna a világvége. Nem tudom, hogyan lennék képes folytatni az életem. És Tolkien könyvei is ezt a hatást váltják ki belőlem. Remélhetőleg ez az üresség, amit jelen pillanatban a lelkemben érzek, egy-két héten belül elhalványodik. Mert megszűnni azt sosem fog.
Szóval, J. R. R. Tolkien: A Király Visszatér. Hát, igen. Ez az a könyv amiért tényleg megérte elolvasni a másik kettőt. Pedig maga a történet része még csak nem is olyan hosszú.
Ott kezdődött a könyv, hogy Gandalf és Pippin megérkezett Minas Tirithbe és ugye ott Trufát kinevezték, meg Denethorral beszélgetnek, és felfedezzük a várost. Azután Théodenékhez és Aragornékhoz ugrunk, és igazából már ott is vagyunk a Minas Tirithi csatánál. Ugye három szálon fut itt az esemény: Pippin, Trufa és Aragornék szálán, mert ők váltak szét, tehát őket követjük. De a csatajelenet a filmből azért remélhetőleg elég ismerős mindenkinek, ha nem is teljesen olyan volt, mint a filmben, mert Éowyn és Trufa közös erővel győzte le a Nazgűl urat, meg Aragornék nem a Holtak segítségével győzik le a sereget. Igazából a hajókat, amikkel jönnek, szerzik meg az ő segítségükkel, és Aragorn elengedi őket utána. Aztán lemegy a harc, a király keze által mindenki meggyógyul és happy end. Nem. Még nem.
Ugye még jön egy utolsó haditanács, aztán egy hosszú és részletes túra a Fekete Kapuig. Majd ugye ott a nagy csata, Gondor és Lovasvég utolsó erejével megpróbálják elvonni Szauron figyelmét a gyűrűről. És ez a rész Pippin szemszögéből ér véget, mert elájul, de előtte még hallja, hogy az emberek kiabálják, hogy “Jönnek a Sasok!”. Aztán ugye ki lett ütve.
Ezután visszautazunk az időbe Samuhoz és Frodóhoz. Itt is stimmel a dolog. Samu kiszabadítja Frodót és keservesen sokáig tart az útjuk a Végzet-hegyéhez. De komolyan. Fele akkora lenne a könyv, ha a sétálásukat kivennénk belőle. De ugye muszáj részletezni ezt a részt, mert minden egyes nappal jobban érzékelhetőbb a teher, amit Frodó hord a nyakában, és ugye a két hobbit elkeseredettsége minket is elkeserít.
Ami a legdurvább volt, hogy attól kezdve, hogy kijutnak az orkoktól, eltelik egy hét, mire eljutnak a hegyig. Egy hét! A filmben ez nem tűnt olyan soknak. Hiszen a hegy folyamatosan ott villogott pár kilométerre Frodóéktól, ezért is volt olyan nehéz elképzelni, hogy mi a csudában fáradtak el annyira.
És aztán ott vagyunk a hegyen, de ugye Frodó nem dobja a katlanba a Gyűrűt, hanem inkább felhúzza. De jön Gollam, leharapja Frodó ujját, és megrészegülve az örömtől, félrelép, és leesik a katlanba. MISSION ACCOMPLISHED!
Jó, hát persze visszateleportálunk a csatába a kapu előtt. És Szauruon hatalma hitelen megszűnik, és Gandalf elküldi a sasokat a hobbitokért, hogy ne haljanak már meg szerencsétlenek.
Azután koronázás, meg esküvő meg birodalom átvétel. Jajj! Majdnem kimaradt Faramir és Éowyn! Hát azon sírni akartam, csak azon valamiért nem tudtam. Az a fejezet volt a kedvencem. Ki mondja, hogy A Gyűrűk Ura nem romantikus?
Utána ugye a hobbitok visszaindulnak a Megyébe. És itt kezdődött a megállíthatatlan szipogás, könnyezés, orrfújás és minden egyéb sírással kapcsolatos dolog, ami zavarta az olvasást.
Esküszöm, hogy ez volt a könyv legeslegfájdalmasabb, legszívfacsaróbb része. Oldalról oldalra elhagytunk egy-egy útitársat, és ez a lassú leépülés, hogy szépen lassan (igaz boldogan, de azért annyira nem örültem neki) felbomlik a Szövetség. Végleg vége. Ettől én teljesen kikészültem. Komolyan! Mintha megszűnt volna a világ. Csak így ülök, és nem értem mi történt. Nem vagyok hajlandó ezt elfogadni. Nem lehet vége. Nem! Ez nem ér!
De megtörtént, és ötven oldal maradt, szóval gyorsan kivégeztem az is. A hobbitok hazamentek, és rendet raktak, mert azért a filmmel ellentétben nem arra mentek haza, hogy a drágalátos ki megyéjükben minden csudimudi maradt. De mindent rendbe raknak ott is, és jön e leges-legvége a könyvnek.
Szürkerév. Hát, igen. Frodó elhajózik, és mindenki hazamegy és próbálja tovább élni az életét. De lehet egyáltalán tovább élni az életed, egy teljesen új korban, miután már annyi nehézséggel megküzdöttél? De azt már nem tudjuk meg, hogy Tolkien milyen sorsot szánt a Szövetség Középföldén maradt részének, mert vége a könyvnek. Vége van azzal, hogy Samu hazatért. És ez a kötet már nem folytatódik.
Szóval, mindennek vége. Összességében… Nem, ezt a könyvet nem kell összegezni. Ezt a könyvet olvasni kell. Ezt a könyvet tapasztalni kell. Nem lehet szavakba önteni, amit olvasás közben művel veled. Szóval, aki még nem tette meg, az most keressen egy szabad kötetet, aki pedig már olvasta, az valószínűleg fogja még. És most mindenki emelje a kupáját Tolkienre, mert ő az írás királya!
Nem tudom, most mi történik. A józan eszem azt mondja, hogy valami szörnyűség, s hogy mindjárt vége a világnak. De a szívem nemet mond rá; minden tagom könnyű, s valami olyan reményt, örömet érzek, amit a józan ész sem képes letagadni.
