Mielőtt elkezdenénk, figyelmeztetnék mindenkit, hogy ha még nem olvasta a könyvet, és tervezi, akkor ezt a bejegyzést ne olvassa el, mert olyan spoileres lesz, hogy csak na. Én szóltam.
Pfú, ez kegyetlen egy könyv volt. Azt a… Inkább nem írom le.
Azért olvastam el a könyvet, mert a nővérem azt mondta, hogy rohadék egy dolog. És én miért olvastam el? Megspóroltam volna egy liter könnyet. Tanulnom kellene ebből. Ha valaki azt mondja, hogy egy könyv rohadék, akkor nem kellene elolvasnom. De megtettem…
Az első háromszázhetven oldalig még nem is volt bajom. Lou Clark, a főszereplőnk élete felfordul, mert kirúgták a munkájából, és nagy nehezen sikerül csak rátalálnia arra a lehetőségre, hogy egy nyaktól lefelé béna embernek segít átvészelni a napokat. Hat hónap csupán, és elég jól fizet. Miért ne?
Szóval Lou és Will összeismerkednek, és nagy nehezen összebarátkoznak. Persze az olvasó azt hinné, hogy itt ez a szép pár, Lou szakít a popsibuksi pasijával, és ő és Will egy boldogan éltek míg meg nem haltaknak lesz a része.
Haha! Nem! A Patrick-kel való szakítás nagyjából a 400. oldalon következik be, és még mindig nem jönnek össze Willel. Én meg már remegő kézzel fogom a könyvet, hogy történjen már meg. De nem, ez a könyv egy olyan kínzó procedúrán megy végig, amit nem is tudom, hogy voltam képes végigolvasni.
Amint Lou számára kiderül az, hogy a hat hónap, azért hat hónap, mert Will ennyi időt még adott a szüleinek, és utána Svájcban megöletteti magát (a Dignitas alapítvánnyal). Főszereplőnk és narrátorunk elhatározza, hogy megpróbálja teljes erővel belevetni magát Will életébe, és megmutatni neki, hogy igen, minden nap fájdalmas, és tehetetlenségben kell élnie, de akkor is van értelme élni. Úgyhogy vesz egy külön kis naptárat ehhez, és megpróbál annyi mókát összehozni neki, amennyit csak lehet.
Minden megy a maga útján, történnek az események, melyek az olvasó kínzására vannak.
Ott van például a könyv legjobb jelenete. Esküszöm, elég lett volna csak azt az egy fejezetet elolvasni, és annyiban is hagyni a dolgot. Minden jó lett volna. Az esküvői jelenet, ahol Will az exbarátnője és (volt) legjobb barátja házasodására megy, természetesen Louval. Oh, igen. Ott örömkönnyek gyűltek a szememben. De persze ez volt az a bizonyos “utolsó jó nap”.
Arra számítottam, hogy innentől jön a teljes mély zuhanás, de ilyen hullámvölgyekkel jöttek az események. Lou megtervezte a tökéletes utat, hogy Will visszakapja az életkedvét, de Will tüdőgyulladást kap, így hát egy másik nyaralásra mennek el, ami azért valljuk be, hogy eléggé jóra sikerült. Már-már kezdtem azt hinni, hogy minden jóra fordul.
Gondoltam, hogy mi lesz a könyv vége. Tudtam, hogy mi fog történni. Csak reménykedtem benne, hogy rosszul hiszem.
Jól meg kell jegyezni az oldalszámot. Körül-belül a 420. oldaltól kezdve majdnem végigbőgtem a könyvet, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Ez volt az a pont, ahol be kellett készíteni a zsepit. Minden teljesen szuper, csókolóznak, és nem kellett volna tovább olvasnom. Meg kellett volna állnom pont annál a szívmelengető jelenetnél, és nem hagyni, hogy elérjem a vitát. Mert Will augusztus 13-án halott akar lenni. Lefoglalta magának az időpontot. Én pedig nem voltam hajlandó elhinni.
Lou teljesen kiakad Willre, de persze a könyv végére elmegy Svájcba, mert azért mégiscsak ott akar lenni, amikor megtörténik. Újabb adag bőgés, és jött az epilógus, aminek mire vége lett, már el kellett tartanom a könyvet, különben összevizeztem volna.
Aztán jött az igazi bőgés, az “ugly cry”. Zokogtam. Egymás után fogtam a zsepiket. Jézusom, mekkora rohadék volt ez a könyv! Vagy tíz percig zokogtam. Az egész arcom nedves volt, a nővérem meg csak röhögött rajtam, hogy: hehe, most már te is tudod!
Értem a könyv lényegét. Értem én az egészet. Értem, hogy reális fikció, de miért? Egészen az utolsó oldalig reménykedtem egy olyan mondatban, hogy: ha, bevetted, de nem volt ott. És az egész olyan fájdalmas volt. És persze, oké, hogy nagyon rossz volt Willnek. Én ezt is értem. Tudom, hogy neki ez volt a legjobb, ha lehet ilyet mondani. Feladta a küzdelmet. Oké. De akkor is reméltem, hogy meggondolja magát, és happy end lesz a vége, és mindenki boldog. És erre ott van, vége, nincs több szó a papírra nyomtatva, én pedig csak ülök és bőgök, és azon gondolkozom, hogy miért kellett ez nekem? Miért vettem meg? Miért olvastam el? Miért ez lett a vége?
Annyira fájdalmas volt. És azért volt ennyire rossz, mert olvasás közben tudtam, hogy ez az egész akár igaz is lehetne, mert tudtam, hogy ilyen valóban létezik, és ettől még rosszabb volt a végkifejlet.
Ha még egyszer ilyen fajtájú/témájú könyvet akarok olvasni, emlékeztessen valaki, hogy ne tegyem, mert utána nagyon-nagyon rossz lesz.
Szóval, hogyha ezt a könyvet valaki olvassa, akkor a zsepi elengedhetetlen kellék mellé. Hacsak nem utálod meg annyira a könyvet, hogy a könnyeiddel olvashatatlan állapotba változtasd. Jojo Moyes tudja, hogy kell kicsalni az emberek könnyeit, úgyhogy mindenki vigyázzon, aki a Me Before You-jára vetemedik.
Összességében természetesen egy igazán jó könyv volt, de természetesen, ha befejezted, akkor az egyik legutáltabb könyv lesz. Egyszerre fantasztikus és borzalmasan fájdalmas.
Uh, következőnek kell valami kevésbé szomorú könyv…
Úristen, még mindig jönnek a könnyek, ha csak a könyvre gondolok! A fenébe! Ez egy életre tartó traumát okozott. És ha már csak a filmre gondolok is, rosszul leszek. Végig fogom bőgni (mert nem tanulok az ilyen fajta hibáimból, soha). :'(
You only get one life. It’s actually your duty to live it as fully as possible.
One comment on “Jojo Moyes: Me Before You”