Bevezetés
Hiába van itt a hétvége (2014. 12. 08.), mégis korán kellett kelnem. Hogy miért? Mert nyílt napra kellett menni, a középiskolába, ahová menni… szeretnék? Nem is tudom. Igazából sohasem akartam ebbe a gimibe menni, de nincs más választásom. A városban még van két szakközépiskola, de azok már nagyon a szakmára hajtanak. Gépésznek, rendőrnek, orvosnak vagy túravezetőnek meg nem szeretnék elmenni. Vidékkel meg annyi a problémám, hogy nem bírnám ki. Utálok egyedül lenni, kivéve otthon. Igaz a kollégiumban lennének szobatársaim, de nem vagyok az a gyorsan barátkozó típus. Én inkább egész nap ott szoronganék a sarokban. Szóval nem nagyon hagytam magamnak választási lehetőséget.
Ott voltam a nyílt napon. Akár ki is hagyhattam volna. Nem tudok semmit sem kezdeni azzal, hogy mutogatják a diagrammaikon, hogy ebben az évben ennyi, abban az évben annyi gyereket vettek föl. Tavaly ennyien tettek emelt szintű érettségit, azelőtt pedig ennyien. Engem az nem érdekel. Na, ami eléggé meglepett, az az iskola volt. Mivel mindig megkapjuk, hogy ez egy szuper suli, meglepődtem rajta. Szép kémia és biológia laboratóriumok van (mert azok újak), de az osztálytermek eléggé lepukkadtak és nyomasztóak. És ez úgy… meglepett és elkeserített.
És megint csak magamról fecsegtem. A mai napra egy újabb részletet terveztem bemutatni. Íme itt a második fejezet, A “rémálom” egy részlete:
A “rémálom”
“…A vízesés halk robajjal zúdult lefelé. Ha keresztülnéztem a fenyveseken megláthattam a mezőt. Még mindig korom borította az egészet, és csak a fű égett le. A fák csupán füstös színt öltöttek. Furcsa… Ledőltünk a fűbe és az eget kémleltük. A felhők játékosan úsztak el felettünk. Némelyikükben egy-egy növényt ismertem fel, némelyikükben egy-egy állatot láttam. Az egyik teljesen úgy nézett ki, mint Pamacs, csak ducibb volt. Mondtam is neki, de szerinte az inkább egy jól táplált nyúl volt. Eszembe jutott, hogy azt mondta, hogy neki sincsen családja. Kíváncsi voltam, velük vajon mi történhetett. A hasamra fordultam és így szóltam:
– Pamacs?
– Igen?
– Te hogyan veszítetted el a családodat?
– Hát… én… én csak… csak kalandra vágytam, ezért… ezért jöttem el otthonról – a hangja szomorkás volt és még a fejét is kicsit elfordította.
– Hazudsz!
– Nem igaz!
– De! Felismerem már, ha hazudsz. Alig láthatóan ráng a bal füled. Miért nem akarod elmondani az igazat?
– Mert néha nem kell háborgatni a múltat.
– Sajnálom! Nem akartalak megbántani!
– Nem bántottál meg. Nem tudhattad. Gyere! Van még néhány dolog, amit meg kell mutatnom neked.
– Még van? Ennyi nem volt elég? Már így is túlterheltük az agyam.
– Még van ott hely. És nem, ennyi nem volt még elég! – ezzel a mondattal folytattuk az oktatást…”
Köszönöm a figyelmet!