Hiába érkezett egyre közelebb a nyár, az éjszaka még mindig hűvös volt. Szorosabban összehúzhattam volna a köpenyemet, de inkább az előttem lévő utat, és a környező fákat figyeltem, készen állva, hogy előrántsam a kardom. A környék veszélyes volt, legalábbis veszélyesebb az átlagosnál. Választhattam volna barátságosabb utat, hiszen úgyse volt semmi célom a vándorlással, és akkor legalább nem kellett volna ennyire figyelnem az esetleges támadásokra. De nem, én mégis erre jöttem. Ha valaki megkérdezte volna, miért pont ezt az utat választottam, azt feleltem volna, hogy a „Sors” döntött így, aztán elröhögtem volna magam. Nem voltam valami nagy barátja a sorsnak.
Ventus egyenletesen lépkedett, hegyezve a füleit, hátha hall valami kétes neszt, de még semmi nem keltette fel a figyelmét. Túlságosan is nagy volt a csönd. Pedig ezen az útszakaszon folyamatosan fosztogatnak, vagy gyilkolnak, most mégis nyugodt volt, és a két oldalán húzódó, cserjés erdő is. Az útkanyar után egy fogadó ablakiban gyújtott lámpások fényei sejlettek fel a fák között. Ettől még zajosabbnak kellett volna lennie a környéknek. Read More