A mély titkai – A merénylet – 1. Marea

Hiába érkezett egyre közelebb a nyár, az éjszaka még mindig hűvös volt. Szorosabban összehúzhattam volna a köpenyemet, de inkább az előttem lévő utat, és a környező fákat figyeltem, készen állva, hogy előrántsam a kardom. A környék veszélyes volt, legalábbis veszélyesebb az átlagosnál. Választhattam volna barátságosabb utat, hiszen úgyse volt semmi célom a vándorlással, és akkor legalább nem kellett volna ennyire figyelnem az esetleges támadásokra. De nem, én mégis erre jöttem. Ha valaki megkérdezte volna, miért pont ezt az utat választottam, azt feleltem volna, hogy a „Sors” döntött így, aztán elröhögtem volna magam. Nem voltam valami nagy barátja a sorsnak.

Ventus egyenletesen lépkedett, hegyezve a füleit, hátha hall valami kétes neszt, de még semmi nem keltette fel a figyelmét. Túlságosan is nagy volt a csönd. Pedig ezen az útszakaszon folyamatosan fosztogatnak, vagy gyilkolnak, most mégis nyugodt volt, és a két oldalán húzódó, cserjés erdő is. Az útkanyar után egy fogadó ablakiban gyújtott lámpások fényei sejlettek fel a fák között. Ettől még zajosabbnak kellett volna lennie a környéknek.

A szél keresztülfutott az akáciafák tüskék lombjain, és zöldellő bokrok között, megrezegtetve a leveleket. A deres ló finoman horkantott alattam, mire megveregettem a nyakát.

– Mindjárt ott vagyunk, pajti! – súgtam közelebb hajolva a hallgatózó fülekhez. – Csak egy éjszaka, annyit kibírunk itt, nem? Aludtunk már rosszabb helyen is! – A csődör halkan fújt egyet, és megrázta izmos nyakát, de nem tudtam, hogy egyet ért-e velem, vagy finnyáskodik.

Mindketten fáradtak voltunk már a céltalan, hosszú utazástól, és semmi másra nem vágytunk, csak egy kis pihenésre, vagy legalább valami irányra, de nem egy ilyen helyen. Itt biztos nyugtalan álmok fogadnak bennünket. És mégis erre jöttünk… Mi a fenét csinálok?

Ventus megszaporázta lépteit, de ha lehet, még halkabban értek földet patái, mint előtte. Még ennyi év után is meg tudott lepni, milyen hangtalanul volt képes járni – féltonnás ló létére.

Amikor elértük a kanyart, mélyen a szemembe húztam a csuklyám, és ellenőriztem a fegyvereimet, bár tudtam, hogy minden a helyén, használatra készen áll. Az íjam a hátamon pihent, a nyilakkal teli tegezt pedig a Ventuson lévő felszereléshez rögzítettem. A derekamon lévő öv tartalmazta kedvenc eszközeimet: egy vadászkést, pár tőrt, és a kardom. Ha valamilyen oknál fogva ezek közül egyet sem értem volna el, vagy tudtam volna használni, mindig ott volt egy-egy plusz tőr a csizmáimban. Minden eshetőségre fel voltam készülve, és nem érhettek meglepetések.

Elhagytuk a kanyart, és a kiszélesedett út mellett megláttam a fogadót, teljes életnagyságában. Még jó, hogy nem számítottam egy palotára, mert akkor nagyot csalódtam volna. Az épület nem volt különösebben magas, vagy széles, így nem is lehetett túl sok szoba benne. A falak görbe deszkákból épültek fel, amik között kiszűrődött a benti fény. Ablakok helyett csak lyukakat vágtak a fába, szakadt rongyokkal befedve. A fogadó mellett egy még rozogább tákolmány küzdött az életéért, amit valószínűleg istállónak csúfoltak. De nem volt több egy négy oszlopra helyezett, befoltozott tetőnél, egyetlen hátsó fallal, amihez lovakat kötöttek ki. Ventus, mikor finoman megszorítottam a lábammal, és az istálló felé irányítottam, panaszosan horkantva torpant meg.

– Tudom, hogy nem tetszik, de legalább kapsz enni! – csitítottam a csődört. – Még az is lehet, hogy a végén csatlakozom hozzád, mert nem szeretnék abban a fogadóban tartózkodni, mikor összedől. – Ez nem nyugtatta meg a lovat, mindenesetre megindult egy üres hely felé.

A tákolmányhoz érve könnyedén leugrottam a nyeregből, és odavezettem a derest egy vaskarikához, amit az egyetlen falba rögzítettek. Ventus nem szerette, ha kikötöttem, és én sem szerettem kikötni, de ha otthagyom valahol csak úgy, ő lesz az első ló, akit megpróbálnak ellopni. Az ő ellopásával aztán próbálkozhatnak! Szétkapcsoltam a kantárszárat, majd a karikán átfűzve újra összecsatoltam a két végét. Azután levettem a hátamról az íjat, és azt Ventus oldalára helyeztem fel. Bentre úgyis felesleges lenne hurcolnom, attól pedig nem tartottam, hogy ellopnak bármit is a csődörről. Sokan próbálták már, és ugyanannyian buktak el. Ventus megközelítése minden idegen számára életveszélyes volt.

Nyomtam egy puszit a csődör puha, fekete orrára búcsúzásképp, majd otthagytam az istállót, a többi lóval együtt, és elindultam a fogadó bejárata felé.

Az eddigi csendet megtörte a szél zúgása, és az épület előtt szaladgáló, borzas tollazatú tyúkok kotkodácsolása. Az egyik kitárt szárnyakkal a csizmámnak rohant, és azzal a lendülettel le is pattant róla. Nem úgy tűnt, mintha az élmény megrázta volna a csirkét, mert folytatta a futkosást.

A fogadóból halk neszek szűrődtek ki, ami arról árulkodott, hogy nem voltak sokan odabent. Igaz, ezt a lovak számából is könnyen meg lehetett állapítani, hiszen Ventuson kívül három másik volt még kikötve, és abból csak kettő tűnt olyannak, akivel utaztak. A harmadik a fogadóhoz tartozhatott.

Odaléptem az ajtóhoz, de mielőtt kinyitottam volna, a nyakamhoz nyúltam, és megérintettem a köpeny alatt pihenő nyakláncom lapos, ovális kövét. Mostanában egyre többször csináltam ezt, és valamiféle rossz szokásommá vált, amiről egyszerűen nem tudtam leszokni. Ahogy megérintettem, csak rossz emlékek tértek vissza, amiket nagyon erősen próbáltam elnyomni. Hagyd abba, Marea! Megráztam a fejem, majd belöktem az ajtót.

Odabent sem nézett ki jobban a fogadó, mint kintről. Izzadság, sör és penész szaga fogadott, ahogy beléptem, és vissza kellett nyelnem a köhögést. Az ajtóval szemben egy alacsony pult húzódott, ami mögött egy köpcös, kopasz férfi ücsörgött, kedvetlenül. Ahogy becsuktam az ajtót, felemelte a fejét, és morcosan rám nézett. Halk léptekkel megindultam a pult és a férfi felé, és lejjebb hajtottam a fejem, hogy az arcomból szinte semmit ne lehessen látni. Hiába a férfias ruházat, ha egyszer az anyámtól túl egyértelmű vonásokat örököltem… Ha egyszer rájönnek a nemem kilétére, akkor egy ilyen helyen jó hasznát veszem a kardomnak.

Odaértem a pulthoz, és a kopasz férfi felállt, majd a pultra támaszkodott. Egy fehér inget, és azon egy foszladozó bőrmellényt viselt. Apró disznószemei voltak, amikkel mindenáron próbált bármilyen vonást kifürkészni az arcomon, sikertelenül. Ez láthatóan nem tetszett neki, viszont nem hittem, hogy én voltam az egyetlen ember, aki a környékre érkezett, és nem szerette volna, ha ismerik az arcát.

– Mit akarsz? – vetette oda, mikor megálltam előtte, nem valami barátságos hangon.

– Enni – feleltem neki egyszerűen. A hangom szerencsére nem volt olyan magas, hogy azonnal ki lehessen találni róla, lány vagyok, és ez nagy segítség volt.

A férfi morgott egyet válaszként, majd egy hátsó ajtón kiment. Ottmaradtam a pultnál, és amíg vártam, hogy a kopasz visszatérjen, jobban szemügyre vettem a fogadó többi részét. A pult egyik oldalán egy ajtó volt, ami a konyhába vezethetett, és ami mögött a fogadós eltűnt. A másikon egy lyuk volt, ami mögött pár lépcsőfok sejlett, ami az emeletre vitt. Elnézve az épület szerkezetét, csodának tartottam, ha egyáltalán biztonságosan fel lehet jutni oda.

Tőlem jobbra asztalokat helyeztek el, és néhány széket dobáltak köréjük. Az asztalokon kis vasedényekben gyertyacsonkok voltak, egy-két égő gyertyával, ami talán annyi fényt adott, hogy az emberek lássák a szájukhoz emelt kezüket. Én nem bántam a rossz látási viszonyokat. Legalább könnyebben meg tudtam húzni magam az árnyékok között.

Rajtam és a fogadóson kívül még két férfi volt az épületben. A kijárathoz legközelebb álló asztalkánál ültek, és fakorsókból sört iszogattak, legalábbis a szag alapján sörnek tippeltem. Előttük egy egész kupacnyi üres fatányér hevert, amiből arra következtettem, hogy amit a fogadós felszolgált, nem volt valami laktató, mert elég sokat kellett ennie a két férfinak, hogy elteljenek. Az is lehet, hogy csak a sörtől telítődött meg a gyomruk. Szerencsére el voltak foglalva az italukkal, így nem sok figyelmet tulajdonítottak nekem.

A fogadós visszatért, és lerakott a pultra egy fatálkát, félig tele egy leginkább zabkásához hasonlító dologgal, és mellé adott egy száraz kenyércsücsköt, amivel kikanalazhattam azt. Valahogy át kellene szoknom a fűevésre. Az megkönnyítené a dolgom. Benyúltam a köpenyem alá, és kikotortam pár érmét, amiket az asztalra tettem.

A fogadós egy pillanatig csak meredt rájuk, aztán összehúzott szemöldökökkel szóra nyitotta a száját. Nem volt kedvem vitatkozni, és nem volt kedvem a két ivócimbora figyelmét sem magamra vonni, ezért csak feljebb emeltem a fejem, éppen annyira, hogy a kopasz férfi szemébe nézhessek. Elég volt egyetlen röpke pillantás, és a fogadósba fojtottam a szót. Ha valaki, hát én képes voltam ölni a tekintetemmel.

Minden további nélkül elvettem a fatálkát és a kenyeret. A fogadós a zsebébe kotorta a pénzt, és mogorván visszaült a pult mögé. Valahonnan még egy korsó sört is kerített, amit igen gyorsan magába döntött.

Elindultam a helyiség legsötétebb, legeldugottabb zuga felé, ahol egy magányos asztalka állt, az egyik ablak alatt, két görbelábú székkel. Letettem az ételt az asztalra, és leültem a billegős székre. Éhes voltam, és szerettem volna végre valami tartalmasabbat enni, de ahogy elnéztem, a mai vacsorám nem látszott annak. A fogadós egész nyugodtan lehetett rám mérges, de pont annyit fizettem neki, amennyit ért az étel, de még megeshet, hogy túl nagylelkű voltam.

Csendben nekiláttam a zabkása elfogyasztásának. Az íze és az állaga egyaránt undorító volt, de már régen megacéloztam a gyomrom ilyenek ellen. Az első falat után már az ízét sem éreztem. Miközben ettem, nekiláttam megtervezni, merre folytassam az utat. Kizárt esetnek tartottam, hogy ma éjszaka itt maradjunk Ventusszal. Tisztában voltam a ló fáradtságával, még akkor is, ha ő azt nem mutatta, de nem akartam, és ő sem akart a szükségesnél tovább ezen a területen tartózkodni. Sétálok én egész éjszaka Ventust vezetve, csak jussunk valamerre…

A zabkása utolsó maradványait is kikapargattam a tálkából, amikor hangos lódobogást hallottam. Az ablak alatt ültem, így jobban hallottam a kintről érkező neszeket, és megállapítottam, hogy két lovas érkezik az úton, kihajszolva szegény hátasaikból az utolsó szuszt is. A dobogás egyre hangosabb lett, majd az ablakot takaró rongyok lyukain keresztül megláttam a két lovat, és a hátukon ülő, utazóköpenybe burkolózó lovasaikat.

A kantár erős rántásával megállásra kényszerítették a hátasokat, akiknek habzott a szájuk, és tajtékban úsztak. A két lovas lepattant a lovak hátáról, és nem foglalkoztak azzal, hogy szegény jószágokat bevezessék az istállóként szolgáló, rozoga tákolmányba, ahol legalább lett volna nekik széna, víz, és fedél a fejük felett. A szárakat rángatva a fogadó sarkához vezették őket, ahol egy kerítés maradványához kötötték a kifárasztott állatokat, és megindultak a bejárathoz. Barbárok.

Legszívesebben kimentem volna, hogy gondoskodjam szegény állatokról, de nem tehettem anélkül, hogy kiprovokáljak egy harcot, így bűntudattal gubbasztottam tovább a székemben, a félhomályban. Az a két ló így vagy megfázik, vagy túl lesz hajtva, és akkor keríthetnek újakat. Valószínűleg meg is fogják tenni. Elfelejtik ezt a kettőt, és lopnak újakat. A zabkása amúgy sem volt valami jó, de a gondolatra felfordult a gyomromban.

A két lovas lényegében berúgta az ajtót, és hangosan becsörtettek. A fejükről lehúzták az utazóköpenyek csuklyáját, és a bejárathoz akasztott lámpák fényénél jól ki lehetett venni az arcvonásaikat, amik egyáltalán nem tetszettek. Amilyen halkan csak tudtam, egészen a falig hátráltam a székemmel, és az árnyékokba olvadtam. Egy sötétben, magányosan ülő vándort kevésbé valószínű, hogy zaklatnak, mint egy fénynél iszogatót. Így talán nem vesznek észre.

Az egyik lovas arcát rövid szakáll keretezte, és sötét haja kurta, göndör fürtökben, rendezetlenül állt minden égtáj felé. Régen nem láthatott a feje vizet, mert a tincsek összetapadtak. Sűrű szemöldöke alól gonosz szemek villantak, és a fogadósra vicsorgott, üdvözlete jeléül.

A másik egy majdnem kopasz figura volt. A haja a lehető legrövidebbre nyírva, és bal arcán egy csúnya heg éktelenkedett, még barátságtalanabbá téve az amúgy is barátságtalan képét. Mindketten kopott köpenyt viseltek, amik a talajt súrolták, és helyenként sötétbarna foltok éktelenkedtek rajtuk. Nem voltak valami körültekintőek, mert a kardjaik kirajzolódtak az anyag alatt, pedig az összehúzott köpenyből arra lehetett következtetni, hogy nem akarják láttatni őket. Amatőrök. Még a kardjaikat sem tudják elrejteni. Mindenesetre a kezem a saját kardmarkolatom felé vándorolt. A bőr ismerős tapintása némileg megnyugtatott.

– Hozz sört és ételt! – vakkantotta oda a szakállas a fogadósnak. Az kedvetlenül felállt, és elcammogott a konyha felé, de nem szólt egy szót sem, mert ugyanúgy látta, hogy a két fickónak mi a foglalkozása.

– Marc? Ruadh? – szólalt meg az egyik iszogató férfi, akinek vállára omlott mosatlan haja. – Ti vagytok azok?

– Lám csak, lám! – kiáltott fel a sebhelyes arcú férfi. – Csak nem Teodor az Ifjabb? – A férfi elnevette magát, megmutatva hány foga hiányzik, és mennyi fog még. Mi lehet a szájában, ha ennyire rohadnak a fogai?

– Én vagyok az, Ruadh! – állt fel a székéről a hosszú hajú férfi, és kezet rázott a sebhelyes arcúval, majd a szakállassal. – Kicsi a világ! Mikor is találkoztunk utoljára, eh? Két éve, három?

– Régen volt, az már biztos! – bólogatott Marc, és még egy széket húzott az asztalhoz, amire letelepedett. Egyik sáros csizmás lábát átvetette a másikon, és ahogy a köpenye hátra csusszant, előbukkant a kardja. Csak a hüvelyét láttam, de az is kétszer olyan vastag volt, mint a sajátom, a súlya pedig még nagyobb lehetett. Ez azt jelentette, hogy ha támadnak, egyetlen, erős csapással le tudnák repíteni a fejem, ugyanakkor lassabbak voltak, és gyorsabban fáradtak. – Ki a barátod?

– Ő Vic Peric – mutatta be a társát Teodor. Vic egy alacsonyabb férfi volt, sűrű, rövid barna hajjal, és fazonosra nyírt szakállal. – Vic, ő itt Marc – mutatott a szakállas lovasra. – Ő pedig Ruadh a Vörös – nézett a majdnem kopasz, sebhelyes arcú férfira.

– Örvendek! – állt fel Vic, és kezet rázott a két újonnan érkezettekkel.

Időközben visszatért a fogadós, és lerakott egy-egy teli tál zabkását a két lovas elé, valamint négy korsó sört. Ezután visszament a pultja mögé, és kicsit jobban meghúzta magát.

A négy férfi közül kettőnek már hallottam, illetve olvastam a nevét. Teodor az Ifjabb fejére vérdíj volt kitűzve, bár nem volt valami nagy összeg, Ruadh a Vörös pedig több hercegségben is körözés alatt volt, bérgyilkosság vádjával. Néhány nappal ezelőtt láttam a nevét egy faluban, kiszögelve egy ajtóra. Ahhoz képest nem lehetett valami nagy alak, mert akkor hallottam volna már róla korábban is az Alvilágban. Azért erősebben szorítottam a kardom markolatát, készen állva az előrántására.

– Mi járatban vagytok erre? – kérdezte Vic a két lovastól, akik nekiláttak a zabkásájuknak.

– Munkaügy – felelte Ruadh a Vörös, de tele volt a szája, így alig lehetett érteni, és közben zabkása darabok repültek szerteszét.

– Néhány nappal ezelőtt kaptuk – vette át a szót Marc, aki már lenyelte a falatot, így lehetett érteni, mit beszél. – Éppen az egyik kocsmában iszogattunk, mikor odajött hozzánk egy köpenyes alak, és megkérdezte, érdekel-e minket egy jól megfizetett munka.

– Gondolom, azt feleltétek, igen – vágott közbe Teodor.

– Különben nem lennénk itt! – nevetett Ruadh. – Mikor elmondta, mit kell tennünk, azt hittem születésnapom van! Ez a világ legkönnyebb, és legjobban fizető melója!

– Meséljetek! – kérte őket Vic Peric.

– Ne olyan hevesen, öcsém! – szólt rá Ruadh. – Ez a mi munkánk! Nem veszünk be több embert.

– Attól még elmondhatjátok, miről van szó, nem? – erősködött Vic, a társaság legfiatalabbja. – Nem fogok belekontárkodni a munkátokba, ígérem.

– Ebben a szakmában nincsenek ígéretek, amiket betartanának – csóválta a fejét Teodor. – De engem ismertek Ruadh! Vic és én amúgy is a saját utunkon vagyunk.

– Jól van, legyen! – ment bele Ruadh, meglepően könnyen. Biztos égett a vágytól, hogy megossza fantasztikus munkája részleteit a másik kettővel, különben titokban tartaná. – Szóval, odajött hozzánk ez a csuklyás pasas, és megkérdezte, van-e kedvünk szerezni sok pénzt, könnyen. Természetesen azt feleltük, hogy igen! – Ruadh egy újabb adag zabkását tömött a szájába, ami megakadályozta a beszédben, így megint Marc vette át a szót.

– Annyi a dolgunk, hogy meg kell ölnünk egy kölyköt. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akiket felbérelt a pasi. Azt mondta, rajtunk kívül még fél tucat embert bízott meg a munkával, de biztosított, hogy a fizetség mindenkinek ugyanolyan jó lesz, és nem kell osztozkodni rajta.

– Száz arany fejenként! – kiáltotta Ruadh, miután sikeresen lenyelte a falatot. – A pasi nagyon el akarja tenni a gyereket láb alól!

– Kit kell megölni? Valami parasztot, vagy nemest? – kérdezte Vic kíváncsian.

– Ugyan már! – legyintett Marc. – Egy parasztért száz arany? Azért a pasas nem volt hülye! Öt gyilkossággal keresek ennyi pénzt, még akkor is, ha az nemes ember.

– Egy herceget kell eltennünk láb alól – mondta újabb falat után Ruadh. Ez felkeltette az érdeklődésem. Egy Principatum örökösét akarják megölni? Abból hatalmas botrány keletkezne…

– Melyiket, na? Sok van belőlük! – erősködött Teodor, aki már tűkön ült, hogy részletesebben halljon a gyilkossági kísérletről.

– Tudod melyik hercegség Regulus? – nézett rá Ruadh vigyorogva. – Annak kell kinyírnunk az örökösét. Azt a Rayant, vagy kicsodát.

A szívem valószínűleg több ütemet is kihagyott a név hallatán. Több, mint három éve nem láttam Rayant, de hét évnyi barátságot nem olyan könnyű elfelejteni. Miért akarnák megölni Rayant?

– Regulus békepárti Principatum, nem? – értetlenkedett Vic, szinte tolmácsolva a saját gondolataimat. – Minek kell megölni az örökösét?

– Bérgyilkosok vagyunk! – csattant fel Marc. – Nem kérdezünk sokat, csak végrehajtjuk, amit akarnak, ha jól fizetnek érte.

– Be akartok jutni Regulusba, és megölni azt a kölyköt?

– Nem olyan kölyök az má’! – legyintett Ruadh. – Huszonegy éves, és amúgy sem Regulusban kell elvégezni a munkát, akkor nem vállaltuk volna. Lehet, hogy békepárti ország, de attól még vigyáz a király, mert látott háborút. A fiú viszont átmegy az egyik szövetséges hercegségbe, Silvába. Most fogják ünnepelni a barátságuk évfordulóját, vagy mijét. És köztudott, hogy Silva a legbékésebb Principatum, és a legkevésbé őrzött. A mulatság miatt pedig senki nem fogja azt gondolni, hogy ártani akarna bárki is bárkinek. Könnyen elvegyülünk a táncoló népek között, és elvégezzük a melót. Aztán felvesszük a száz aranyat, fejenként, függetlenül attól, ki öli meg végül a fiút, és elhúzunk egy jó bordélyba! – Ruadh hahotázva nevetett, és újabb zabkásadarabok repültek ki a szájából.

Szinte már görcsösen markoltam a kardomat. Marea, engedd el! Felejtsd el! Akaratlanul is az ablakra pillantottam, mérlegelve, milyen könnyen férnék ki rajta, és mennyi zajt keltenék, ha kiugranék. Közben az agyam folyamatosan tiltakozott az ellen, amire készültem.

– Mikor lesz ez az ünnepség? – kérdezte Vic, miután a két lovas egy ideje már csak a zabkását kanalazta.

– Mához egy hétre – felelte kurtán Marc.

– Az egy hosszú utazás lesz – csodálkozott Teodor. – Silva messze van innen, vagy kilenc napi lovaglásra.

– Ha kényelmesen lépkedünk, akkor kilenc nap, bezony! – értett egyet Ruadh. – De ha megsarkantyúzzuk a lovakat, elérjük bőven egy hét alatt. Már szinte érzem a zsebemet lehúzó száz aranyat! – csapta össze húsos tenyereit a fickó. – Szeretem, mikor az emberek bármilyen áron el akarnak tenni valakit láb alól, és bármennyit fizetnek érte!

A beszélgetés további részére már nem figyeltem oda. Amennyire hangtalanul csak tudtam, felkeltem a görbelábú székről, és az ablak alá lopakodtam. Levettem a köpenyem, mélyen megbújva az árnyékok között. A férfiak el voltak foglalva az ivászattal és a világ legjobb munkájának megvitatásával, így senki nem figyelt rám. Még az is lehet, elfelejtették, hogy ott voltam. A köpenyem kidobtam az ablakon. Hangtalanul landolt a túloldalon. Aztán megkapaszkodtam a deszkába vájt lyuk peremében, és határozottan elrugaszkodtam a talajtól. A lábaimat magam alá húztam, átlendülve az ablakon, és a fogadó előtt értem földet. A benti beszélgetés tovább folytatódott, vagyis senki nem vette észre a távozásom.

Bolond vagyok! Azt az életet is már magam mögött hagytam! Elmentem, és mindent elfelejtettem! Legalábbis mindent el kellett volna felejtenem. Új életet kezdtem, erre mit csinálok? Nem vagyok normális! Egyszerűen megőrültem!

Valahogy szabotálnom kellett a merényletet, de az összes felbérelt bérgyilkos közül csak kettőnek tudtam a kilétét és a tartózkodási helyét. Kettővel kevesebb is megkönnyíti a dolgom. A két férfi egyelőre még benn volt a fogadóban, de ha tényleg egy hét alatt kellett elérniük Silvába, akkor hamarosan megint lóra fognak ülni, és kihajszolják szerencsétlenekből még a lelket is. Úgyhogy első dolgom volt megszabadítani őket a lovaktól.

Felvettem a köpenyt a porból, de nem ráztam ki, hanem egyből visszatettem magamra. Azután óvatosan odalopakodtam a kifullasztott lovakhoz, akik fejüket lógatva pihegtek a kerítésmaradványhoz kötve. Közeledtemre felemelték a fejüket, és halkan horkantottak.

– Sssss! – csitítottam őket, mielőtt hangosabban nyihogtak volna egyet. A hozzám közelebb eső egy pej herélt volt, a másik pedig egy sárga mén. A tajték még mindig ott csillogott rajtuk, a lehűlt levegőben viszont biztosan fáztak. A pej nyakát megdörgöltem, hogy tudassam vele, barátságos vagyok, majd mikor a fejét az enyémhez tolta, megvakargattam az orrát. – Ti sem kedvelitek őket, mi? Segítek nektek, de csöndben kell maradnotok! – suttogtam, majd felemeltem a lábam, és előhúztam az egyik tőrömet.

A szürke penge megvillant a fogadóból kiszűrődő gyér fényben, és a pej herélt kissé megemelte a fejét.

– Nyugalom! – csitítottam, és megveregettem a nyakát. – Nem foglak bántani. Titeket nem. – Azzal egy határozott mozdulattal megragadtam a nyereg hevederét, és elvágtam.

Nem akartam, hogy hangos puffanással a földön landoljon, ezért gyorsan megfogtam, és óvatosan a talajra tettem. Ugyanígy jártam el a sárga ménnél. Egyszerűen ki is kapcsolhattam volna a hevederek csatjait, de akkor használhatták volna őket más lovakon. Ugyanezen ok miatt vágtam el óvatosan a kantárszíjakat is, és se perc alatt teljesen leszereltem a két állatot. Azok meglepettem vették észre, hogy megszabadultak az undok bőrszerszámoktól.

Távolabb léptem a lovaktól, és vártam, hogy esetleg elfutnak, ehelyett tovább bámultak engem. Aztán tettek egy bizonytalan lépést felém. Ó, remek! Most követni akarnak!

Megfordultam, és elindultam az istálló felé, hogy Ventust is eloldjam. A két bérgyilkos hátasa lelkesen követett.

A deres csődör minden mozdulatomat figyelte, mióta kiugrottam az ablakon, és érdeklődve várta, mi lesz az események vége. Odaléptem hozzá, és kiszabadítottam a kantárszárat a vaskarikából.

– Emlékszel még Rayanre, Ventus? – kérdeztem halkan a csődört, miközben az ujjaimmal megfésültem üstökét. A csődör egyetértőn horkantott, és még bólintott is. – Bajban van. Segítenünk kell neki. El kell jutnunk Silvába, és csak egy hetünk van rá. Ez nyaktörő vágtát jelent. – Ventus nagy barna szemeivel az én mélykék szemembe nézett, és tudtam, ha beszélni tudna, most azt mondta volna: Mire várunk még? – Van még egy kis elintéznivalóm, de utána indulunk.

A pej és a sárga ló ott téblábolt az istállónál, és próbálták elérni az egyik szénakupacot. Az nem lesz jó, ha itt maradtok, fiúk! Gondoltam, hogy a két ló kimerült és éhes, de nem hagyhattam, hogy ott legelésszenek, amikor a két férfi kijön. Ezért bármennyire is nem szerettem volna, mindkettejük hátsójára rásóztam egy nagyot. A két hátas felhorkantott, és megugrott, majd ijedten elvágtattak az erdő irányába. Az ijedtség gyorsan elmúlik majd, és legalább nem fogja senki halálra hajszolni őket.

Megfogtam a deres csődör kantárszárát, és elvezettem az istálló mögé.

– Most pedig várunk, Ventus – súgtam a csődörnek. Úgy foglaltam el a megfigyelő állásom, hogy rálássak a fogadóra, mégis rejtve legyek az istálló fala által.

Nem kellett sokáig ott ácsorognom. Hamarosan kicsapódott a fogadó ajtaja, és két vidám fickó lépett ki rajta. Bennük lehetett pár korsó sör, mert kissé botladozva kacsáztak a kerítésmaradvány felé, ahol csak a lovaik felszerelése maradt, használhatatlanná téve. Amikor meglátták, hogy a hátasok eltűntek, meglepetten álltak meg, és pár másodpercig azt sem tudták, hol vannak.

– Mi a…? – szólalt meg végül Ruadh. – Hová…?

– Valaki szétvágta a hevedert és a szíjakat! – kiáltott fel Marc, miután letérdelt, és megvizsgálta a lovak felszerelését. Akár el is vihettem volna onnan a tönkretett felszerelést. Miért nem tettem? Annyira sietek Silvába, hogy még gondolkodni is elfelejtek?

– Erre nincs időnk! – bosszankodott Ruadh. – Egy héten belül el kell érnünk Silvába, és lovak nélkül kurvára nehéz lesz! A közelben még egy tetves falu sincs, ahonnan lophatnánk lovakat… – A tekintete az istállóra tévedt, és látta az oda kikötött három lovat. Gyertek csak!

– A barátaink vajon haragudnának? – kérdezte sejtelmesen Marc, látva mit néz annyira Ruadh.

– Majd a száz aranyból kárpótoljuk őket érte – villantotta ki rothadt fogait Ruadh. – Gyere!

Enyhén botladozva megindultak az istálló felé. A három ló nem igazán vett tudomást a részeg férfiakról, így azok könnyen és gyorsan odaférkőztek a vaskarikákhoz. Már éppen eloldották volna az első lovat – ugyanis egy kantár szétcsatolásához ketten kellettek –, amikor kiléptem az istálló fala mögül.

– Ejnye, fiúk! – mondtam nekik, és hátratoltam a csuklyám, hogy lássák az arcom. Ez megtette a hatását. – Nem szép dolog lopni! – csóváltam a fejem.

– Vigyázz magadra kislány, vagy még a végén mi lopunk el tőled valamit! – mosolyodott el Marc, és a két férfi tett egy bizonytalan lépést felém. – Hideg ez a mai éjszaka. Jól jönne, ha valaki felmelegítene minket!

– Pff! Ugyan, kérlek! – forgattam a szemem, és a két bérgyilkos, az alkoholtól lelassulva, túl későn reagált a következő mozdulatomra.

Villámgyorsan kirántottam a kardom a hüvelyéből, és egyetlen ugrással már ott voltam Marc előtt. A hosszú hajú férfi hatalmas kardjának markolata felé nyúlt, de gyorsabb voltam nála, és egy kecses mozdulattal elhúztam a pengét a torka előtt. Még hangot sem volt ideje kiadni, a vér máris bugyogva tört felfelé a torkából, orrából és szájából. Ruadh előrántotta közben saját fegyverét, és üvöltve megindult felém. Kettőnk pengéje hangos csattanással egymásnak ütközött, fémes szikrákat szórva. A hárított ütés erejébe beleremegett a karom, de kihasználtam a sebhelyes férfi testének nagyságát. Mikor újra felemelte a kétélű pengét, és készült lecsapni vele, egy félfordulat kíséretében a nyakába vágtam az övemből előkapott tőrömet. Ruadh a kardot tartó kezemre figyelt, és észre sem vette, hogy a másikkal közben előkaptam a tőrt, így nem is tudott védekezni ellene. Meglepett tekintettel rogyott a földre, majd eldőlt oldalra. A tőr és a kard pengéjét gyorsan megtisztítottam a halottak ruháiban, majd visszatettem őket az övembe.

A csata kicsit hangosabbra sikerült, mint szerettem volna, és a fogadóból mozgolódás hangjai szűrődtek ki. Sietni kell!

Ventus előjött az istálló mögül, és menet közben pattantam fel a nyeregbe. Nem kellett megsarkantyúznom a csődört. Amint fenn voltam a hátán, galoppba ugrott, felkavarva az esti út porát. Elhúztunk a fogadó előtt, pont akkor, mikor kinyílt az ajtó, és a három bennlévő férfi csodálkozva jött kifelé. Belőlem és Ventusból csak egy suhanó foltot láttak, mielőtt eltűntünk a sötétségbe.

A csődör patái puhán érintették, és hagyták el a talajt, a fogadó pedig egyre csak zsugorodott mögöttünk. Pár perc után letértünk a földútról, és az erdőben folytattuk az utat. Ventus bármilyen talajon képes volt tartani a tempóját, hiszen a Vadak közül származott. A semmiből feltűnő sötét törzseket gyorsan és könnyedén kerülgette, miközben egyenesen Silva felé tartottunk. Sosem szerettem utakat követni, és most sem szándékoztam ezt tenni. Ha tényleg időben akartunk Silvába érni, mindenen keresztül kellett vágnunk. A csődör galoppozás közben izgatottan felnyerített. Ő is tudta, hogy mi vár ránk Silvában, jobban mondva kik. Ő úgy döntött, örül ennek, nekem viszont megvoltak a kételyeim.

Mindenesetre jobban ráhajoltam a szürkés nyakra, hogy segítsek a tempó növelésében, és végigszáguldottunk az erdőn.

---

Egy kis kedvcsináló készülő regényemhez, melynek címe A mély titkai. Ez a teljes első fejezet, ami elindít minket egy rejtélyekkel kövezett kaland hosszú útján. 😀