A Mókustanács

Követtük a folyó útját, tehát elindultunk lefelé. Baktattunk a parton, nem siettünk sehova. Nyugodt lépésben haladtunk előre. Szép napos idő volt. Az égen egyszer-kétszer játékosan elúszott egy-egy felhő. Sokat mentünk. Napokon át. Hosszú volt az út. A hidegebb éjszakákon egy-egy kisebb tábortüzet raktunk, illetve raktam, és ha más állatok is jártak arrafelé, megengedtük nekik, hogy melegedjenek mellettünk. Csak mentünk, és mentünk. Az utazás eleje vidáman telt. Azonban ott, ahol a folyó már kiszélesedett, és kettévált, ezzel egy szigetet képezve, ami Pamacs állítása szerint Folyóköz volt, a hangulat ellaposodott. Pami egyre feszültebb és szótlanabb lett. Máskor sokkal beszédesebb szokott lenni. Mindig meglát valamit, és egyből magyarázni kezdi a nevét, meg azt, hogy mit tud. Például a növényeknél, hogy ez mérgező, de ekkora dózisban gyógyító hatású, bla bla bla… Most csak némán ugrált mellettem. Próbáltam keresni valamit, amiről megkérdezhetném, hogy mi az. Valamit, amit még nem láttam. Így talán szóra bírhatom. A probléma csak az volt, hogy már szinte mindent ismertem. Ám hirtelen egy kis pillangó szállt az orromra. Szép, színes állatka volt, valamint még nem ismertem pontosan a fajtáját. Bingó! Ő jó lesz!
– Pamacs? – kérdeztem érdeklődő hangon.
– Igen? – válaszolta vissza unottan és kedvetlenül.
– Ez milyen bogár?
– Ez egy lepke. Vagy pillangó. Hívd, aminek akarod. Volt belőle otthon is. Mutattam neked azt a… másikat is.
– Belőlük nincsen többféle fajta? – erőszakoskodtam.
– De – válaszolta unottan.
– És ő milyen lepke?
– Talán… Pávaszemes.
– Azta! És mit tud?
– Repülni. Pont úgy, mint a többi.
– Értem. – Nem igazán sikerült kiszednem belőle túl sok mindent. A kis lepke tovaszállt az orromról.
Nem tudtam, miért ilyen komor Pamacs. Talán haragszik rám, mert elrángattam erre az útra?
– Tudod, nem haragszom rád – szólalt meg hirtelen, mintha csak olvasna a gondolataimban –, csupán nem tetszik az irány, amerre megyünk.
– Miért? – nem értettem, mi a baj.
– Mert pont arra tartunk, ahonnan menekülök.
– Nem teljesen értem.
– Most mesélek neked egy történetet.
– Klassz! Szeretem a meséket! Csak ne legyenek azok az unalmas oktatómeséid!
– Ha…ha…ha… – Vett egy mély levegőt, majd egy nagyot sóhajtott. – Úgy két hónappal ezelőtt még a családommal laktam együtt. A helyet Mókuserdőnek hívják. Ott él a legtöbb mókus. A vezetők nálunk a Mókustanács tagjai, nem pedig egy csődör és egy kanca. Nálunk, ha nem azt csinálod, ami elő van írva, akkor büntetést kapsz. A tanácstagokat általában mesternek, vagy vénnek hívjuk, mivel általában nagyon öregek. Mindegyikőjüknek érdekes neve van. A „miniszterelnök” Szakáll. A helyettese Bajusz. És van még Sárga, Fakó, Vörös, Vén Bozont, Nagy Szőrmók, Kis Bojtos és Makkos. Tudom, hogy elég érdekes neveik vannak, de olyan megjegyezhetetlen az eredeti, hogy inkább a külsejükről kaptak becézéseket. A mókusoknak fura neveik vannak, ezért kapnak egy- egy ilyen becézést is mellé, amit meg lehet jegyezni. De legtöbbször az évek során elfelejtik az igazi nevüket. Én sem emlékszem már az eredeti nevemre. – Újra sóhajtott egyet. – Szóval, történt egy nap, hogy néhány barátommal játszottunk tobozlabdát. Ez egy olyan játék, amiben kifeszítünk egy indát, és felette kell passzolgatni a „labdát”, ami itt a toboz. A lényege az, hogy ne a te térfeleden essen le. Néhány mókuslány beszállt. Masni ütése túl erős lett, és a labda nagyon rossz irányba repült. A téli makkraktár ajtajának kilincsére pottyant rá, az ajtó kinyílt, és minden, ami benne volt, kizúdult. Még mindig nem tudom, hogy mégis hogyan sikeredett ilyenre az az ütés. – Pamacs megvakarta a füle tövét, majd egy kis csend után folytatta mondókáját. – A Tanács kérdezte, ki a felelős ezért a felfordulásért. Én buta módon magamra vállaltam az egészet. A társaim pedig nem szóltak egy mukkot sem.
– És mit csinált veled a Tanács?
– Büntetésül minden makkot vissza kellett vinnem a raktárba, majd, mivel sok veszteség ért minket, és néhányan megsérültek a lavina következtében, száműztek.
– Ez igazságtalan húzás volt!
– Sajnos ez van! A tanács amúgy sem szerette a képem. Én pedig nem gondoltam bele, hogy Masni apja tanácstag. Valószínűleg nem lett volna semmi baja az egészből! Csupán egy szidást kapott volna, vagy még azt sem.
– Ez hihetetlen! Ezért száműztek?! Ez felháborító!
– Tudom! Ráadásul, még én lettem elkönyvelve olyannak, aki nem méltó a többi mókussal való beszédre! Igazából jobb, hogy kitiltottak az erdőből. Úgyis rühelltem a Tanácsot. Ah! Most, sajnos van rá esély, hogy tudják, merre ment apád. Azok a bolondok mindenről tudnak! Viszont félek, hogy nem segítenek nekünk.
– Akkor nem segítenek! Megtalálom apámat a segítségük nélkül is! Maximum átmegyünk az erdőn. Túl fogják élni! – Kis beszédemmel kicsit javítottam Pamacs közérzetén.
Pár nap után kezdtem azt hinni, hogy eltévedtünk, hiszen már vagy… nagyon régóta meneteltünk. Azonban Pami mondogatta, hogy azt a nyavalyás utat sosem fogja elfelejteni.
– Hidd el nekem, Főnix! Már messziről érzed azoknak a szottyadt mókusoknak a szagát! Az erdő pedig egy hegyen van. El- téveszthetetlen!
– Akkor pont ilyen? – lábammal az előttünk tornyosuló hegyre böktem, melyet egy fenyőerdő borított.
– Igen! Pont ugyanígy nézett ki, mikor leléceltem erről a nyomorúságos helyről.
– Ezek szerint megtaláltuk!
– Meg bizony! Gyere! Ne várj meleg fogadtatást! Olyat ezek nem tudnak.
– Értettem, főnök!
Mikor odaértünk a hegylábhoz, kicsit elgondolkodtam. Lehet, egyszerűbb lenne kikerülni a hegyet. De ha tudják, merre ment a ménes, az elég nagy segítség lenne. Már ha elárulják nekünk. Inkább úgy döntöttem, felmegyek. Az út első szakasza elég meredek volt. Amikor középtájon járhattunk, szinte teljesen sík terepre értünk. A szél keresztülfújt a fenyők levelein. Kissé rémisztő volt az erdő azon része. Bizonyára ezzel ijesztik meg a betolakodókat. A talajt lepotyogott tűlevél borította, így olyan hangtalanul járhatott rajta bárki, mint egy szellem. Hirtelen megmozdult az egyik ág. Nagyot nyeltem.
– Ne hagyd, hogy megijesszen! Csak így tartják távol a betolakodókat – mondta Pamacs.
– Oké! – feleltem.
A hátamon éreztem valakinek a tekintetét. Olyan érzésem volt, mintha figyeltek volna minket. Majd a fák közül a semmiből valami előugrott.
– Pamacs!! – kiáltott fel az ismeretlen jövevény.
– Anya? – kérdezte szinte rémülten a kis mókus.
Pamacs édesanyja mondhatni ugyanúgy nézett ki, mint a fia. Csak… sokkal lányosabb volt. Meg egy kicsivel idősebbnek is látszott.
– Ó, édesem, ha tudnád, mennyire hiányoztál nekem!
– Igen? Remek… – Nem hangzott valami lelkesnek.
– Csodálatos hírem van számodra!
– Igen? Mi az? – A hangja olyan volt, mintha nem várna semmi nagyot, csak az anyja túloz.
– Masni bevallotta, hogy az egész az ő hibája volt, és a Tanács szeretne beszélni veled! Szerintem vissza is fognak engedni! Hallod? Hazajöhetsz!
– Hát ez… – kezdte lelkesen – csodálatos… – folytatta kevésbé felcsigázottan.
– De ez tényleg jó hír, Pamacs, nem? – szóltam közbe. Anyukája felém fordult, mintha eddig észre sem vette volna,
hogy ott állok mellettük.
– Ki a barátod? – kérdezte gyanakodva.
– Anya, ő itt Főnix. Főnix, ő itt az anyukám. Szólítsd csak Szőrmóknénak.
– Üdv! – Ezeknek a mókusoknak tényleg elég érdekes neveik vannak.
– Gyertek, drágáim! – mondta kicsit egykedvűen a többes számot, majd Pamacshoz fordult. – Már mindenki várja a visszatérted, fiacskám. Épp a keresésedre indultam. Így legalább nem kell hetekig utánad császkálni! – mondta elégedetten, majd megindultunk előre.
Izzasztó egy út volt, mire elértük az erdő azon részét, ahol ténylegesen laktak is mókusok. Egytől-egyig az összes, egy kicsi eltéréssel, ugyanúgy nézett ki, mint Pamacs. Mindenki mosolygott, mikor meglátta őt. Úgy tűnt, nem csak a mamája hiányolta.
– Mi a baj, Főnix? – kérdezte Pamacs.
– Semmi, semmi! – vágtam rá gyorsan, habár semmi sem volt rendben. Nyomasztónak éreztem a dolgot. Nem lesz ez így jó…
A fenyőfák óriásokként tornyosultak fölém. A hegyes tűlevelek támadólag irányultak felém. A zöld lombok között, az ágakon, a vörös mókusok, mint több száz apró lángcsóva bújtak meg. A földön, a fák tövében is álldogáltak a kíváncsi szőrmókok. Minél beljebb értünk, annál többen gyűltek körénk, mígnem egy kört alakítottak ki körülöttünk. Több száz mókus figyelte minden mozdulatomat a fákon, és a tűlevelekkel borított talajon is. Az összes mókus érdeklődve fürkészte a lépteinket. Mikor középre értünk, mindenkinek megváltozott a kifejezés az arcán, mintha „fel- ismertek” volna engem, és félve tekintettek rám. Mintha veszélyes lennék. Aztán hirtelen előlépett egy hosszú szakállal rendelkező, öreg mókus.
– Ő Szakáll – súgta oda Pamacs. A vén „róka” botjára támaszkodva bicegett elő, majd így szólt:
– Üdvözlégy újra itthon, Pamacs!
– Köszönöm, uram! – válaszolta, enyhe undorral a hangjában.
– Elnézést kérek a Tanács nevében is, hogy tévesen kellett kettő szörnyű hónapot egyedül töltened!
– Oh, egyáltalán nem volt szörnyű! Egy kicsit körbenéztem, mi van a világ…
– De – nem hagyta Pamacsnak, hogy befejezze –, mivel kiderült, hogy ki az igazi tettes, megfontoltuk, és úgy döntöttünk, hogy visszatérhetsz az erdőbe.
– Igazán köszönöm! És mielőtt elfelejteném bemutatni a barátomat, ő itt Főnix!
– Jó napot! – köszöntem barátságosan.
– Áh, egy csikó! Nem sokat látni errefelé. Hol vannak a szüleid? A ménesed?
– Hát, éppen ebben kellene a segítségetek – felelte helyettem kis barátom. – Az anyukája meghalt, az apukája pedig errefelé jött egy ménessel. Nem láttátok?
– Egy ménessel? – kérdezte a mester.
– Igen! Láttátok őket? – kérdeztem izgatottan.
– Mikor születtél fiam?
– Ööö… talán… egy hónapja?
– És hol születtél?
– Hát, én izé…
– Viharréten – vágta rá Pamacs.
– Viharréten? És mi történt anyukáddal? Farkastámadás?
– Farkasok? Mi az? Nem! Tűz ütött ki. Mindenki elmenekült, kivéve anyámat. Ő csapdába esett – feleltem kicsit zavarodottan.
– Szóval te Vihar és Esperanza fia vagy.
– Honnan tudta?
– Sok mindent tudok, amit te nem. Hadd meséljek neked valamit. Réges-régen a Szépség Istennője megteremtette a világ leggyönyörűbb kancáját. A csődörök nem tudtak ellenállni a szépségének. A Viharok Istene megteremtette a legtüzesebb, legkezelhetetlenebb, legvadabb lovat, amit a világunk valaha látott. Ez a két ló sok-sok utódot hagyott maga után, gyermekeik pedig szét- szóródtak a földön. Mára már csak néhány lónak maradtak meg a vérében. A te szüleid is ezeknek a lovaknak a leszármazottai.
– Ezt honnan veszi? Úgy értem, anyukám tényleg gyönyörű volt, apukámról nem nagyon nyilatkozhatok, de…
Nem hagyta, hogy végigmondjam.
– Réges-régen megjövendölték, hogy az Istenek Lovainak egyik gyermeke hatalmas erőre tesz szert. Csupán gondolnia kell rá, és bármit szénné éget. Egy őselemet kap ajándékba. Képes létrehozni és irányítani a tüzet. Ez a csikó egy éve megfogant. Mostanra már megszületett. A háború megkezdődött!
Sokkolt, amikor kimondta a szavakat. Rossz előérzetem támadt.
Milyen háború? Honnan tud a tűzről?
– Öhm… Ebben miért volnék én érintett? – kérdeztem idegesen.
– Mert te vagy a csikó, aki Viharréten született. Anyukád tűzben halt meg, amiből nem tudott elmenekülni. Mikor megpróbáltál kijutni a lángok közül, azok mintha követtek volna. Vagy talán tévedek?
– Hát… nem.
– Tehát nem tagadod, hogy tudsz tüzet éleszteni?
Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Nem akartam elmondani. Valamiért nem tetszett ez az egész kérdezz-felelek játék.
– Öhm… nem.
– Hát megszületett? – kérdezték a tanácstagok meglepődve.
– Most elmondom, mi a prófécia lényege. Az a ló, akit ezzel ajándékoznak meg, vagy megmenti a világunkat a sötétségtől, vagy elperzsel mindent, ami él, s a Gonosz győzni fog.
– Ezt nem értem! Miért ölnék meg mindenkit? Milyen gonoszról van itt szó?
– Az egyetlen gonosz, aki itt van, az te vagy! – kiáltott fel egy vörös tanácstag. Valószínűleg Vörös lehetett az.
– Ő nem gonosz! – állt ki mellettem Pamacs. – Ő a barátom! Az egyetlen barátom, aki nem ítél el azért, amit teszek! Aki nem száműz, mert hibáztam!
– De te csak felvállaltad magadra a károkat, nem? – kérdeztem halkan.
– Akkor igen, de nem meséltem még el valamit. Majd később el- mondom, de most muszáj valahogy megnyugtatunk a mókusokat.
– Oké! – ezzel kis magánbeszélgetésünket lezártuk.
– Pamacs! – mondta egy bozontos fazon.
– Igen, uram?
– Miért állsz ki ennyire emellett a szörnyszülött mellett?
– Ő csak egy csikó, nem pedig egy szörnyszülött, egy. Kettő: ő ezerszer jobb bármelyikőtöknél! – éreztem, hogy Pamacs agya elkattan, engem pedig lesújtott, amit a mester mondott. Féltem, és mérges is voltam.
– Hogy merészeled? Ennyi bűn után még van képed ezt mondani? Ne felejtsd el, hogy csak éppen visszavontuk a száműzetésedet!
– Úgy is keresnétek egy utat, hogy kipateroljatok megint innen! Akkor nem mindegy, hogy most mit teszek?
– Ne feleselj!
– Akkor feleselek, amikor akarok. Egyelőre nem mondtam, hogy maradok. És a szabályaink szerint egy hónap után lehetek átutazó az erdőn keresztül, szóval mi most továbbállunk, mert nem kérek a ti segítségetekből!
– Elég legyen! A csikó túl sok kockázat! Megölte a saját anyját, elpusztította a természet egy részét, elűzte a saját fajtáját, és halálosan veszélyes! Fenyegetést jelent mindenkire!
– Ez nem igaz! – tiltakoztam. A dühöm és az enyhe félelmem egyre jobban átjárt. Egyre melegebb lett körülöttem a levegő, és a mókusok is távolabb húzódtak. Rettegtek tőlem. Szerencsére Pamacs mellettem maradt. Ez önbizalmat adott, de csak keveset. – Az egy baleset volt! Csak pont rosszkor indult meg a szülés!
– Te okoztad azt a tüzet! – rivallt rám egy tanácstag.
Ha nem jössz, nem lett volna tűz. Ezt mondta anyám abban az álomban. Most már értettem.
– Nem akartam bántani őt! – mondtam kétségbeesetten.
– Mégis megtetted! – vágta rá Vörös. – Javaslatom az, hogy öljük meg a csikót. Azzal mindent elintéznénk, és kézben tartanánk.
– Mi? Nem! – kiáltottuk Pamaccsal. Kezdtem nagyon mérges lenni ezekre a mókusokra.
– Tehát a Tanács döntött! Főnixnek meg kell halnia! – jelentette ki Szakáll.
– Meg kell halnia! Meg kell halnia! – zúgta a tömeg.
Minden mókus zengeni kezdte ezt a szörnyű mondatot. Sírni támadt kedvem. Félni akartam, de sajnos a félelmem csupán harag volt. Mérges voltam a mókusokra, amiért nem értenek meg. Mérges voltam arra a jövendölésre, ami ezt tette velem, és a családommal. Mérges voltam mindenre, és mindenkire. Magamra, a mókusokra, az apámra. Mindenkire. Elvesztettem az irányítást magam felett. Meleg futott végig egész testemen. A mókusok sikítottak és elmenekültek, egy hatalmas robbanás, és minden elsötétült.
Mikor újra magamhoz tértem, káosz volt. Mókusok szaladgáltak és ugráltak fel s alá. Az egész erdő füstölt. A lángok már majd- nem teljesen kialudtak. Repülésemet egy fa törzse állította meg, és a hátam nem köszönte meg az élményt. Nagy nehezen lábra álltam. Nem hallottam valami jól. A fülem zúgott még a robbanástól. Az- tán megláttam egy szőrös kupacot az egyik szomszédos fa tövében. Ne! Akkor eszméltem csak rá, hogy Pamacs végig mellettem volt. Ideje sem lehetett, hogy fedezéket találjon. Odarohantam hozzá. Orrommal bökdösni kezdtem. Kitekertem az összegömbölyödött állapotból, és megfújtam. A pici test orra mozogni kezdett. Hála Istennek! Nem halt meg! De ahogy elnéztem, nem is volt túlságosan jó bőrben. Bizonyára csontja is tört. Vörös testét vér és korom színezte pirosra és feketére. Apró fülén megpörkölődött a szőr.
– Gyilkos! – kiáltotta egy hang mögöttem. Pamacs szülei és a többi mókus állt ott. Egyikőjük kimondta ezt a szót, mire a többi is ezt szajkózta. Odébb löktek.
– Még nem halt meg! – kiáltotta egy mókus.
Pamacs köhögni kezdett, és kinyitotta a szemét. Talán eddig ennek a dolognak örültem életemben a legjobban. Nem öltem meg! De súlyos sérüléseket szenvedett.
– Hol… hol van Főnix? – kérdezte. A mókusok félreálltak előtte, így nyugodtan láthatott engem. – Főnix… – kezdte gyengén – Nem a te…
– De! – nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Megfordultam és elszaladtam. Majdnem megöltem az egyetlen barátomat. Ezt sosem bocsátom meg magamnak! Soha többé nem használom a tüzet! Elfojtom, nehogy bárkinek újra baja essen! Keresek egy helyet, ahol nem él senki más, és szép csendben meghalok.

Előző fejezet: (link)
Következő fejezet: hamarosan

A könyv megrendelhető: (link)