A “rémálom”

Mikor reggel felébredtem, a nap már hétágra sütött odakint. A bar­langot fény öntötte el. Az idő meleg volt. Én is megszáradtam, és a tűz sem égett többé. Csak a fa hamuja maradt meg. Kint a madarak hangosan csicseregtek. Pamacs már vígan ugrándozott a fák ágai között. Feltápászkodtam a talajról, nagyot ásítottam és kisétáltam a barlangból. A fény szinte elvakította a szemem. Mikor kitisztult a látásom, észrevettem, hogy szőrös mókusbarátom makkokat és egyéb magvakat gyűjt halomba. Éppen egy újabbat ejtett a többi közé, mikor észrevett.
– Jó reggelt, Főnix!
– Jó reggelt, Pamacs!
– Kérsz makkot?
– Nem, köszönöm. A makk nem éppen a kedvencem. A lovak jobban szeretik a füvet.
– Nem tudhatod, ha még nem ettél! – erősködött.
– Szerintem inkább passzolok. Igazából most egyáltalán nem is füvet, meg ilyesmiket kéne ennem, hanem…
– Hát, igen. De… az már nem lehetséges… sajnos…
– Tudom… – Egy kicsit elszomorodtam, de tudtam, hogy ami megtörtént, azon nem változtathatok. Lépj túl rajta! – parancsol­tam magamnak.
– Egészen jól tűröd…
– Mit?
– Hát… tudod. Azt, hogy… hogy…
– Hogy anyukám meghalt?
– Hát… igen.
– Minek siránkozzak a múlton. Nem tudom megváltoztatni. El kell fogadnom a történteket. Nem tudom őt visszahozni.
– Valóban. Nem mondtad, hogy te ilyen bölcs is vagy. De mind­egy is. Együnk valamit! Tegnap este óta semmit sem ettem!
– Én azóta, mióta megszülettem. Éhen veszek!
Együtt láttunk neki a reggelinek. Ő betömött egy tucat makkot, míg én falatoztam a harmatos, zsenge fűszálakból.
Ezután körbejártuk a környéket. Először a hegyek lábához men­tünk. Versenyt futottunk odáig. Illetve én futottam, Pamacs pedig fürgén ugrált a fűben és a köveken. Gyorsan szedte a mancsait, de verhetetlen voltam ellene. Azt mondta, hogy ő ilyen fiatal csikót még nem látott ilyen gyorsan futni. Alig egy napja születtem. Anyukám meghalt, a ménes elment. Az egyetlen élőlény, akit ismerek, egy mó­kus. Mégis erősnek és élettel telinek érzem magam. Valami azt súgta, hogy nem szabad szomorkodnom. Előbb vagy utóbb minden helyre fog jönni. Mindennek helyre kell jönnie.
Pamacs a napok múlásával megtanított nekem mindent. Melyik növénynek mi a neve, és milyen hatása van: mérgező, semleges, gyó­gyító. Melyik állatnak mi a neve, és mik a főbb tulajdonságai, jellemzői.
Egyszer felmentünk a dombra, ami a barlangunkkal szemben helyezkedett el. Csodálatos kilátás tárult elém. A folyó csillogó vize lágyan áramlott lefelé a hegyek és dombok között. A vízesés halk robajjal zúdult alá. Ráláttam az alattam elterülő hatalmas mezőre, amin most nem volt más, csak kormos talaj. Ledőltünk a fűbe, és az eget kémleltük. A felhők játékosan úsztak el felettünk. Néme­lyikükben egy-egy növényt ismertem fel, némelyikükben egy-egy állatot láttam. Az egyik teljesen úgy nézett ki, mint Pamacs, csak ducibb volt. Mondtam is neki, de szerinte az inkább egy jól táplált nyúl volt. Eszembe jutott, hogy azt mondta, hogy neki sincsen csa­ládja. Kíváncsi voltam, vajon mi az ő története. Hasra fordultam, és így szóltam:
– Pamacs?
– Igen? – fordította felém apró fejét.
– Te hogyan veszítetted el a családodat?
– Hát… én… én csak… csak kalandra vágytam, ezért… ezért jöttem el otthonról – a hangja szomorkás volt, és még a fejét is kicsit elfordította.
– Hazudsz!
– Nem igaz!
– De! Felismerem már, ha hazudsz. Alig láthatóan ráng a bal füled. Miért nem akarod elmondani az igazat?
– Mert néha nem kell háborgatni a múltat. Vannak dolgok, amik jobb, ha rejtve maradnak, és nem kerülnek felszínre.
– Ennyire komoly a dolog?
A kis mókus csak szomorúan bámulta a kék égboltot.
– Sajnálom! Nem akartalak megbántani!
– Nem bántottál meg! Nem tudhattad – sóhajtott egyet. – Gye­re! Van még néhány dolog, amit meg kell mutatnom neked.
– Még van? Ennyi nem volt elég? Már így is túlterheltük az agyam.
– Van még ott hely. És nem, ennyi nem volt még elég! – ezzel a mondattal folytattuk az oktatást.
Aznap éjszaka szörnyű rémálmom volt. Hatalmas lángok ölel­tek körül. Próbáltam kijutni, de sehol sem volt kiút. Csak futottam, és futottam. Kétségbeesetten és ijedten próbáltam találni egy rést, vagy egy folyót, ami kivezetne innen. A tűz melege egyre kibírhatatlanabb volt. Már lélegezni is nehezemre esett. Majd hirtelen egy alak jelent meg előttem. Megtorpantam. Amikor jobban szemügy­re vettem, felismertem benne valakit.
– Anya? – kérdeztem tőle rémülten és levegőért kapkodva.
– Igen kincsem, én vagyok az.
– De… mégis ho… hogyan? – remegett a hangom, olyan ideges és ijedt voltam.
– A szellemiét nem azt jelenti, hogy nem látogathatom néha meg a kisfiamat. Főleg nem ez a fajta. Az egyik megoldás, hogy beszélhessek veled az az, hogy befurakodok az álmodba. Az álmok alapjai a gondolataid. Itt bármi megtörténhet, csak gondolnod kell rá. – Igaza volt. Minden láng egy szempillantás alatt eltűnt, amint arra gondoltam, hogy ne tomboljanak körülöttem. – Látod? El is tűntek. Oh, kincsem! Egy ilyen törékeny teremtménynek nem len­ne szabad ilyen sok terhelést átélnie, különösen nem ilyen aprócs­kán. De ne engedd, hogy a félelmed irányítson! Vannak gonosz erők, amiket a te félelmed „táplál”. Sose hagyd őket táplálkozni! Ne hagyd, hogy kísértsen az az éjszaka! Ne okold magad, amiért én meghaltam! Nem a te hibád volt! Így kellett történnie.
– Ha nem jövök, el tudtál volna menekülni!
– Ha nem jössz, nem lett volna tűz! Ez így volt elrendelve! A sors ezt akarta!
– Ne… nem értem!
– Majd idővel fogod! Kicsim, tudnod kell, hogy különleges vagy! Nagy feladatra vagy hivatott. Ne hidd el másoknak, amit monda­nak rólad! Ha nem ismernek, nem tudhatják, milyen vagy. A kü­lönlegességért néha áldozatot kell hoznunk. Én örömmel elvállal­tam ezt, érted! Bármit megtennék érted, és apádért! Apropó, apu­kád! Örülne, ha látná, milyen csodálatos, szép, erős és egészséges fia van. Tökéletes keveréke vagy kettőnknek. Ha legközelebb talál­kozom vele, elmesélem neki, milyen vagy. Büszke lesz rád!
– Honnan tudod?
– Számára már az is büszkeség, hogy megszülettél. Habár ő ezt most inkább tagadná. Idő kell neki, amíg megbirkózik a halálom­mal. De soha ne hidd azt, hogy nem szeret. Nincs még egy olyan csődör, mint ő. A származását tekintve érdekes, hogy ilyen ked­ves ő is, és az édesanyja is.
– A származását tekintve?
Mindent a maga idejében meg fogsz tudni. Ennek még nin­csen itt az
ideje.
– Ez… ez nekem zavaros!
– Idővel mindent tisztán fogsz látni. Nincs elég idő arra, hogy mindent elmagyarázzak. Lassan mennem kell.
– Nem akarom, hogy elmenj! Maradj itt! Kérlek!
– Mindig veled vagyok a szívedben. Vigyázok rád, mert ez a dolgom. És terelgetlek az utadon, hogy teljesíthesd a feladatod, amit előírt neked az élet. Sokat kell még tanulnod. Egy mókus nem taníthat meg mindenre. Ő jó barát. Segítőkész és nem érdekli, ki mit mond. Ismer téged. Ezért ki is áll melletted. Becsüld meg őt! Mára már kevés állatnak van ilyen tiszta lelke.
– Igen. Pamacs jó barát. De mégis mit tanulhatnék még? Annyi mindent megmutatott már!
– A természetet megmutatta, azonban az életre csak egy másik ló taníthat meg. Szükséged van valakire, aki képes megtanítani bizonyos dolgokra. Például édesapád. Keresd meg őt!
– De… mégis me… merre keressem? Az eső mindent elmosott!
– Biztos vagy te ebben? Nem hiszem. Hallgass a szívedre, és meg- találod, amit keresel! Légy bátor, kicsim! – a teste egyre halványodott.
– Anya, várj! Nem akarom, hogy elmenj!
– Most nem maradhatok tovább! Sose félj önmagadtól! Én tudom, hogyha eljön az ideje, helyesen döntesz majd! Szeretlek! – A szemében könnyek csillogtak, majd pár másodpercen belül teljesen eltűnt. Hirtelen az álmom szertefoszlott.
Levegőért kapkodva ébredtem fel. Egész testemben remegtem. Verejték borított el. A szívem olyan gyorsan vert, mintha körbe- futottam volna a fél világot, azonban ebből Pamacs semmit sem
érzékelt. Valószínűleg legédesebb álmai egyikét aludhatta most is. Nincs az az Isten, aki fel bírná ébreszteni ilyenkor.
Semmi baj! Csak egy álom volt! Csak egy… álom… Próbáltam lenyugodni. Friss levegőre volt szükségem. Kimentem a barlangból. Telihold ragyogott az éjszakai égbolton. Ezüstös fénye játszott a rétet borító ködön, és a víz tükrén. A fűszálakon lévő cseppeken szürke szivárványként ragyogott. Felnéztem a tiszta égboltra. A csillagok, mint ezernyi szempár pislogtak vissza. Vajon tényleg velem volt? Tekintetem a dombra siklott. Egy halovány alak de- rengett ott. Megpróbáltam jobban ráfókuszálni. Lehetetlen! Nem akartam hinni a szememnek! Anyukám tényleg a domb tetején állt. Egyenesen rám nézett. Mintha mosolygott volna. A lábaim újra megremegtek. Nyerítését hozta felém a lágy szellő. Majd meg- fordult, és elsétált a domb túloldalán.
Most már biztosan tudtam, mit kell tennem. Meg kell találnom apát! Elhatároztam magam. Reggel elindulok! Nem tudtam, hogy Pamacs majd velem tart-e, de én elmegyek. Az elmosott patanyomokat eléggé megnéztem ahhoz, hogy tudjam, melyik irányba kell tartanom. Visszamentem a barlangba. Megpróbáltam pihenni egy kicsit, nem sok sikerrel. A fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok. Ha nem jössz, nem lett volna tűz… Hogyha eljön az ideje, helyesen döntesz majd… Mit akart nekem mondani ezekkel a szavakkal? Mi ennek az értelme?
Már szinte szenvedtem attól, hogy Pamacs nem képes felébred- ni, az éjszaka közepén. Végül a barlang szájánál járkáltam fel, s alá. A másodpercek perceknek, a percek óráknak tűntek. Mikor barátocskám mocorogni kezdett, fölé hajoltam. Azt hittem, fel fog vég- re ébredni. Gyerünk, Pamacs! Már hajnalodik! Míg vártam, hogy kinyissa a szemét, szép lassan álomba szenderültem. Nem aludhattam túl mélyen, mikor egy kis hang szólalt meg:
– Hahó?!
– He?
Az ébresztő szócska olyan hirtelen ért, hogy felugrottam, és majdnem egy szőrös kis farkincán landoltam.
– Hékás! – kiáltott fel Pamacs, miközben farkincáját szorosan magához ölelte, védekezésképpen. – Meg akarsz ölni?
– Sajnálom! Csak megijesztettél!
– Én ijesztettelek meg téged? Mikor kinyitottam a szememet, valaki orra túl közel volt a fejemhez!
– Azt vártam, hogy felkelj! Lehet, közben elszunyókáltam…
– Miért vártad, hogy felkeljek?
– Hát… – Elmeséltem neki az álmomat. Ő figyelmesen végig- hallgatta, közben pedig a hasát szorongatta. – Szóval a lényeg az, hogy meg kell keresnem apámat. Ő talán többet tud arról, hogy mit értett anya ezek alatt a dolgok alatt. Meg kell találnom, hogy segíthessen. Azt hiszem…
– Vagyis ezzel mire szeretnél kilyukadni?
– Arra, hogy megkeresem apámat. Velem jössz?
– Én? Most? Hát…
– Ha nem akarsz jönni, nem muszáj! Szeretném, ha lenne vala- ki, aki ismeri a járást, de nem szeretném rád erőszakolni!
– Nem! Úgy értem, igen! Veled megyek szívesen, csak…
– Csak mi?
– Reggeli idő van, és én éhen döglök.
– Ennyi? Akkor egyél, te bolond! – Úgy éreztem megszakadok a röhögéstől.
Békésen megreggeliztünk, majd nekivágtunk a nagy kalandnak.

Előző fejezet: (link)
Következő fejezet: (link)

A könyv megrendelhető: (link)