Előkészítés

Az éjszaka sötét volt. Csupán a hold ezüstös fénye derengett a ma­gas füvön. Az égen apró csillagok pislogtak le a mezőre. Csend honolt a területen. A közeli folyó halk csobogását lehetett csak ki­venni, és a néha felharsanó tücskök lágy ciripelését. A hatalmas réten egy nagy ménes feküdt a fűben. A lovak éppen békés álmu­kat aludták. Néha egy-egy lágy szellő fuvallata szaladt át a füvön. Egy ló álmosan vigyázta a többiek pihenését. Semmi nem muta­tott szokatlan jeleket. Minden békésnek és csöndesnek tűnt. Aztán hirtelen vörös lángok csaptak fel a semmiből. A váratlan hőre és fényre az őr észhez kapott, és egy hangos nyerítéssel jelezte a többi­eknek, hogy baj van. A ménes felébredt, és a tűz látványára a lovak riadtan néztek egymásra. Kétségbeesetten ugráltak és nyerítettek. Majd a vezérük gyors észjárásának köszönhetően összeterelte és a folyó irányába indította el őket. Az egész ménes elszaladt. Kivéve a vezetőt, aki odament a tűz széléhez. Gyenge nyihogás hallatszott a lángokból. Egy vajúdó kanca csapdába esett. A hatalmas pej mén szólítgatta és próbált bejutni hozzá, a kanca viszont határozottan megmondta neki, hogy a ménest el kell vezetnie. Egy kis hezitálás után a csődör mély bánattal megfordult, és a többiek után vágta­tott. A nőstény a tűzgyűrűben feküdt, a földön. A lángok körü­lötte nyaldosták az éjszakai levegőt. Füst gomolygott mindenütt. Szegény nőstény hófehér szőrét korom borította, és viharszürke szemei egyszerre tükröztek kétségbeesést, fájdalmat és szeretetet. Már nagyon gyenge volt, és az, hogy ellenie kell, talán az utolsó dolog, amit életében megtesz. Összeszedte maradék erejét, és pár perc alatt világra hozta újszülött kisfiát. Megnyalogatta, és a fejét szorosan a kicsiéhez nyomta. Mintha valamit suttogott volna a csi­kóhoz. Majd erőtlenül lefektette nyakát a földre, s az élet elszállt belőle. Ám kicsinye még mindig ott feküdt a fűben, mozdulatlanul, körülötte pedig tomboltak a lángok. Az apróság nem mozgott. Szo­rosan anyja mellett kuporgott. Hirtelen azonban a holttest eltűnt, egyszerűen fekete füstté vált. Majd a csikó megremegett. Apró test­részeit alig észrevehetően mozgatni kezdte. A tűz még mindig tom­bolt, de a kicsi körül egy kis körben a lángok már nem hatoltak be. A feje felett csaptak össze. Ott táncoltak körülötte sárga, narancs és vörös fénnyel, de őt nem bántották. Nem égették halálra a csöppsé­get. Egyre jobban mocorgott, amikor szemei hirtelen felpattantak. Bennük tükröződött a tomboló lángtömeg… mégsem. Ez nem az a lángtömeg volt, ami a csikó körül tombolt. Ez egy… másfajta tűz volt. Olyan, ami csakis benne, a kicsiben éghetett

A tűz szülötte

Mikor kinyitottam a szememet, csak a vadul tomboló lángokat lát­tam. Hol van anya? – gondoltam rémülten. – Egy pillanatra lát­tam, mikor megszagolt. Hová tűnt? Nem tudtam, hogy mit tegyek. Nem tudom, hol lehet… de ki kell jutnom innen, minél előbb! Meg­próbáltam felállni. A lábaim reszkettek a félelemtől, és a bizonyta­lanságtól, de sikerült elsőre lábra kapnom. Merre kéne mennem? Minden oldalon lángokat láttam. Akkor csak előre! Egy, kettő, há­rom, FUTÁS! Belerohantam a tomboló lángtömegbe. Nem láttam kiutat, csak sárga és vörös foltokat. Sehol egy kiút és mindenhol tűz. A lábaim remegtek alattam futás közben, de ha most elesek, akkor meghalok. Futottam, és futottam, de a tűz ott volt mindenütt. Mint­ha követte volna a lépéseimet. De hirtelen az égő ágak ropogásán keresztül halk, csobogás-szerű zajra lettem figyelmes. Ösztöneim azt súgták, hogy menjek a hang irányába. Éles kanyart vettem bal­ra, és tovább vágtattam. Néhány lépés után valami nedves dologba szaladtam bele. Lepillantottam. Egy mederben álltam, ami tele volt vízzel. Éppen apró térdeim alá ért. A zaj pedig a nem messze innen lévő, kicsike vízesés hangja volt. A folyó megmentett attól, hogy a tűz martaléka legyek. Nem is jött bele, még egy szikra sem. Sekély volt a szintje, és gyenge a sodrás ott, ahol álltam. Fogtam magamat, és elindultam a vízben. Kis lábaimmal lassan lépkedtem keresztül a hullámokon. Végül biztonságban sikerült elérnem a túlpartot. A szilárd talajon megrántottam az izmaimat, hogy lerázzam magamról a vizet. Körbekémleltem a területet. Most mégis mit tegyek? Lehajtottam a nyakamat, hogy körülszaglászhassak, és akkor meg- láttam valamit a sárban. Hátrébb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem a parton lévő mélyedéseket. Amikor még a Hold is elő- bújt a felhők közül, felismertem őket. Patanyomok! Hihetetlenül boldog voltam. Apám a ménessel erre jött, vagyis, csak követnem kell őket. Hiszen ő a ménes vezére. Biztosra vettem, hogy a közelben van. Most nem számított más, csak az, hogy megtaláljam a családomat. Már éppen követni akartam a nyomokat, amikor hirtelen hatalmas robajt hallottam az égen. Felnéztem. Egy nagy villámlás, majd szakadni kezdett az eső. A nagy csapadékmennyiség alig pár perc alatt eloltotta a tüzet. Már csak füst és hamu maradt a hatalmas lángok helyén. Szerencsére a tűz nem kapott bele a fákba. Csak a mező egy részét égette le, így nem tett nagyobb károkat. Én pedig még vizesebb lettem, mint voltam. A hőmérséklet is lehűlt. A folyó vize is vadabban zúdult lefelé a domboldalon.
– Jó kis zivatar, nemde? – szólalt meg hirtelen egy hang a hátam mögött.
Megfordultam. Biztos voltam benne, hogy hallottam valakit, de senkit sem láttam, csak fákat.
– Ki az? Ki van ott? – kérdeztem bizonytalanul.
Akkor egy kis, vöröses színű állat tűnt elő az előttem lévő fa egyik ágán. Ott üldögélt békésen. Bozontos farkát maga köré csavarta. Vörös bundája kicsit nedves volt. Két fülén hosszú szőr nőtt. A hasán pedig egy fehér folt húzódott. Úgy nézett ki, mint egy szőrös gombóc.
– Én vagyok az! Mit keresel itt egyedül ebben a kis zuhiban?
– Hát, én most születtem és az… az anyukám meg… meghalt. Aztán átúsztam a folyón, és most itt vagyok.
– Ha-ha! Jó vicc! Várj, most komolyan?
Bólintottam.
– Mi? Az lehetetlen! Hisz az egész ménes elszaladt!
– De anyám nem tudott. A lángok bekerítették. Utolsó erejével a világra hozott.
– Akkor hogy lehet, hogy életben vagy, ha onnan jössz? – apró mancsával a tűz volt helyére mutatott.
– Én… csak szaladtam.
– Lehetetlen! Élve megsültél volna, mint azok a fűszálak a mezőn! De neked még egy szőrszálad sem görbült!
– Nos… én… nem tudom. Nem tudom… – így belegondolva tényleg elég érdekes volt.
A kis élőlény hitetlenkedve, tátott szájjal bámult rám. Terelni próbáltam a témát.
– Öhm… egyébként mi vagy te? Ki vagy te?
– Hogy én mi vagyok? Én egy mókushegyi vörös mókus vagyok. A nevem pedig Pamacs, de a családom csak Paminak hívott. És te ki vagy?
– Hát én… – akkor jöttem rá, hogy nem tudom a nevem. Vagy mégis? Mintha anyukám valamit suttogott volna a fülembe…
– Te? – kérdezte türelmetlenül Pamacs, a mókus.
Erősen gondolkoznom kellett. Nem emlékeztem tisztán minden szóra, amit mondott. F… Fő… Főnix. Igen, ez lesz az!
– Az én nevem Főnix!
– Örülök a találkozásnak, kedves Főnix!
– Öhm… én is, Pamacs.
– Anyukád eléggé eltalálta a nevedet.
– Hogyan érted ezt?
– Nézz magadra! A főnix, egy madárszerű izé volt, ami képes volt csak úgy egy halom lánggá változni, és hamuvá porladni, majd újraszületni. A tollai pedig olyan színben pompáztak, mint maga a tűz.
– Ezt miért mondod most nekem?
Pamacs már a fejét fogta tőlem. Kikészítettem, de erről nem te- hetek. Nem értettem, hogy mire akar ezzel utalni.
– Azért, mert olyan a szőröd színe, mint egy főnix madárnak. Illetve gondolom, hogy olyan. De vörös vagy. És én már láttam vörös lovakat, de egyik sem volt még ennyire… öhm… nem is tudom, hogyan mondjam. Párosítva ezekkel a jegyekkel a lábadon, a homlokodon lévő fehér, lángszerű folttal, amiből egy csík húzódik le az orrodig, meg azokkal a viharszürke szemeiddel… hát… elég lenyűgöző maga a látvány.
Nem tudtam, hogy mire érti a „lenyűgöző” jelzőt. Nem voltam az. A fejemen csak egy szimpla folt volt, ami igaz, hogy hasonlított egy kicsit a tűzre. A lábaimon a jegyek pedig végképp nem voltak olyanok. A bal mellsőn a bokám vonala felett húzódott egy folt. A hátsón lábszárközépig nyúlt egy. A jobbon a bal szintje alatt, az elsőn meg csak a patám vonala felett volt egy kisebb. Tökre átlagosan néztem ki, szerintem. De nem akartam udvariatlan lenni, úgyhogy így szóltam:
– Öhm… Köszönöm!
Akkor hirtelen eszembe jutottak a patanyomok. Megfordultam, és keresgélni kezdtem a sárban, de a nyomok eltűntek. Az eső el- mosta mindet.
– Ne! Most hogyan találom meg őket?
– Kiket is, pontosan?
– A ménest! Ott van az apám, és meg kell találnom őket!
– Csak nem akarsz most nekivágni?
– Itt kell lenniük a közelben!
– Nem, nincsenek. Az egész ménes elment. Tudom, mert láttam. A vezér nehezen és vonakodva, de elvezette őket.
– Akkor… most mi lesz velem? Nincs hova mennem…
– Dehogynem! Itt vagyok én! Lakhatsz nálam!
– Biztosan?
– Persze! Mire vannak a barátok, ha nem arra, hogy segítsenek egymáson?
– Barátok? Akkor… mi most barátok vagyunk?
– Naná! Gyere! Megmutatom, hogy hol lakom.
Pamacs ágról ágra ugrált, én pedig igyekeztem lépést tartani vele. Nem tudom, meddig mehettünk a szakadó esőben, pár percig, vagy több tízig. De nem is számított. Amikor megérkeztünk, egy kisebb barlang állt előttem, egy nagyobb szikla tövében. Bementünk.
– Huh… végre, szárazság! – mondta Pamacs.
– Igen, szárazság.
Körbenéztem. Maga a barlang nem volt nagy. Habár nem volt valami világos odabent, de amikor a Holdnak sikerült egy kis rést találnia a viharfelhőkön keresztül, akkor lehetett látni az odú falait, amelyek hegyes sziklákból álltak. Nem is mertem közel menni hozzájuk, nehogy megvágjanak. A talajt föld és némi fű borította, itt-ott egy kis homokkal, meg kavicsokkal keveredve. A mennyezet is szik- lás volt, és több helyen moha tarkította. Elég csinos kis barlang volt. Aztán az apró mókusra néztem, és eszembe jutott valami.
– Öhm… Pamacs?
– Mi az?
– Kérdezhetek valamit?
– Persze, Főnix! Mondjad csak!
– Csak azt szeretném kérdezni, hogy ismerted a ménest?
– Szerettem volna jobban megismerni őket. De még csak tegnap este érkeztem, és odút kerestem magamnak. Ma akartam összebarátkozni velük. Most már úgy tűnik, nem fogok. Sajnálom, hogy nem segíthetek.
– Semmi baj! Nem a te hibád. Brrr… milyen hideg van itt.
– Ilyen csatakosan nem csodálom, hogy fázol. Gyújtsunk tüzet, az majd felmelegít!
– Biztosan jó ötlet ez? Nem fogjuk magunkra gyújtani a barlangot?
– Nyugi! Ez csak egy icike-picike tábortűz lesz. Ha ügyesek vagyunk, akkor egy helyben marad, és nem terjed tovább. Természetesen én ügyes vagyok, szóval nincs rá nagy esély, hogy felgyulladunk.
– Hát, ha te mondod, akkor biztosan úgy is van… – feleltem bizonytalanul.
Pamacs ágakat rakott kupacba a barlang közepén.
– Hogy érted azt, hogy jobban?
– Tessék?
– Az előbb azt mondtad, hogy szeretted volna jobban megismerni a ménest. Hogy értetted ezt?
– Hát, itt északon minden nagyobb ménest ismernek. Az a ménes, amelyik itt élt, az Vihar ménese volt. Eléggé híres ménes.
– Aha. De szerinted most hova mennek?
– Volt valami olyanról szó, hogy ha valami izé beteljesül, akkor a két legnagyobb ménes egyesül. Azt hiszem Éjfél méneséről lehetett még szó. Ők pont a földünk másik végében élnek.
Búsan leszegtem a fejemet. Apa elment, anya meghalt.
– Ne szomorkodj! Inkább segíts gallyakat gyűjteni, mielőtt megfázunk.
Segítettem Pamacsnak több ágat összehordani. Ketten gyorsabban haladtunk, és nemsokára egy szép nagy farakás állt a barlang közepén.
– Na, már most, ha kész a farakás, akkor már csak két kővel szikrát kell csiholnunk és meggyújtani a fát.
Pamacs megfogott két szikladarabot, és egymáshoz ütögette őket. Elég vicces látvány volt, ahogyan a köveket olyan nagy beleéléssel kocogtatta. De szikra egyáltalán nem jött belőlük. A kis kupac az ágakból viszont előhozta a játékos énemet. Arra gondoltam, hogy…
– Milyen jó lenne akadálynak! – Upsz! Hangosan gondolkodtam.
– Akadálynak? – kérdezte Pamacs meglepetten. – Ez nem akadály! Ez a mi…
De nem hagytam, hogy befejezze.
Elmentem a barlang másik végébe, pár lépéssel nekiszaladtam, nekirugaszkodtam, és egy könnyed szökelléssel átrepültem a kupac felett. Mikor visszanéztem új barátom arcára, ő elég csodálkozó pillantást vetett rám.
– Mi az? – kérdeztem értetlenkedve. – Talán valami rosszat csináltam?
A mókuska csak tátott szájjal mögém mutatott.
Hátranéztem. Egy kis tábortűz égett a barlang közepén. Fel sem tűnt addig a sárga fény, ami betöltötte a helyiséget.
– Meggyújtottad, amíg ugrottam? – tettem fel a kérdést kissé rémülten.
– Én ugyan nem! – tiltakozott a szőrpamacs. – Mikor láttam, hogy ugrani készülsz, leálltam a szikracsiholással. Ezt te gyújtottad meg, barátocskám!
– Én?? – értetlenül néztem rá. – De mégis, hogy a fenébe? Csupán ugrottam!
– Nem tudom, de ez elképesztő! Magadtól tüzet bírsz gyújtani! Már a szeledtől meggyulladt.
– Már miért volna ez elképesztő? A tűz… veszélyes, nem?
– Viszont fontos eleme a természetnek és a létünknek. Én például megfagynék télen tűz nélkül! De ez egyébként is király!
– Ilyet… tud más is csinálni?
– Ilyet senki sem tud csinálni! Ha csak nem vagy egy hatalmas, tűzokádó sárkány. Akik már egy jó ideje eltűntek a Tűz-szigetekről, szóval…. Hogy csináltad?
– Én nem tudom. Csupán átugrottam. Pont ezért nem lehettem én!
– Akár hiszed, akár nem, de ez te voltál! Én nem voltam, és nincs más a barlangban – kis szünetet tartott, majd folytatta. – Támadt is egy ötletem, hogyan bizonyítsam ezt be neked!
Megfogott egy ágat, és felém tartotta.
– Rajta! Próbáld meg! Gyújtsd meg!
– Mégis hogyan?
– Azt én honnan tudjam? Gondolj valamire, nem tudom. Nem veszítesz semmit, ha megpróbálod!
– Hát… legyen! – közelebb mentem.
Behunytam a szememet. Arra gondoltam, amikor a tűztenger körülöttem tombolt a réten. Elképzeltem a kis faágat, amint a hegyén egy apró lángocska táncol. Elképzeltem a tűzcsóvákat, amelyek csapdába ejtették az anyámat. Igazából kicsit mérges lettem. Majd, mikor kinyitottam a szemem, az ágacska már égett.

Következő fejezet: (link)

A könyv megrendelhető: (link)