Az éjszaka sötét volt. Csupán a hold ezüstös fénye derengett a magas füvön. Az égen apró csillagok pislogtak le a mezőre. Csend honolt a területen. A közeli folyó halk csobogását lehetett csak kivenni, és a néha felharsanó tücskök lágy ciripelését. A hatalmas réten egy nagy ménes feküdt a fűben. A lovak éppen békés álmukat aludták. Néha egy-egy lágy szellő fuvallata szaladt át a füvön. Egy ló álmosan vigyázta a többiek pihenését. Semmi nem mutatott szokatlan jeleket. Minden békésnek és csöndesnek tűnt. Aztán hirtelen vörös lángok csaptak fel a semmiből. A váratlan hőre és fényre az őr észhez kapott, és egy hangos nyerítéssel jelezte a többieknek, hogy baj van. A ménes felébredt, és a tűz látványára a lovak riadtan néztek egymásra. Kétségbeesetten ugráltak és nyerítettek. Majd a vezérük gyors észjárásának köszönhetően összeterelte és a folyó irányába indította el őket. Az egész ménes elszaladt. Kivéve a vezetőt, aki odament a tűz széléhez. Gyenge nyihogás hallatszott a lángokból. Egy vajúdó kanca csapdába esett. A hatalmas pej mén szólítgatta és próbált bejutni hozzá, a kanca viszont határozottan megmondta neki, hogy a ménest el kell vezetnie. Egy kis hezitálás után a csődör mély bánattal megfordult, és a többiek után vágtatott. A nőstény a tűzgyűrűben feküdt, a földön. A lángok körülötte nyaldosták az éjszakai levegőt. Füst gomolygott mindenütt. Szegény nőstény hófehér szőrét korom borította, és viharszürke szemei egyszerre tükröztek kétségbeesést, fájdalmat és szeretetet. Már nagyon gyenge volt, és az, hogy ellenie kell, talán az utolsó dolog, amit életében megtesz. Összeszedte maradék erejét, és pár perc alatt világra hozta újszülött kisfiát. Megnyalogatta, és a fejét szorosan a kicsiéhez nyomta. Mintha valamit suttogott volna a csikóhoz. Majd erőtlenül lefektette nyakát a földre, s az élet elszállt belőle. Ám kicsinye még mindig ott feküdt a fűben, mozdulatlanul, körülötte pedig tomboltak a lángok. Az apróság nem mozgott. Szorosan anyja mellett kuporgott. Hirtelen azonban a holttest eltűnt, egyszerűen fekete füstté vált. Majd a csikó megremegett. Apró testrészeit alig észrevehetően mozgatni kezdte. A tűz még mindig tombolt, de a kicsi körül egy kis körben a lángok már nem hatoltak be. A feje felett csaptak össze. Ott táncoltak körülötte sárga, narancs és vörös fénnyel, de őt nem bántották. Nem égették halálra a csöppséget. Egyre jobban mocorgott, amikor szemei hirtelen felpattantak. Bennük tükröződött a tomboló lángtömeg… mégsem. Ez nem az a lángtömeg volt, ami a csikó körül tombolt. Ez egy… másfajta tűz volt. Olyan, ami csakis benne, a kicsiben éghetett Read More
James Dashner megint kitett magáért. A Tűzpróba remek könyv volt, ha túltesszük magunkat a kezdeti sokkon, miután befejeztük. Nekem tényleg nagyon tetszett, nem annyira, mint az első kötet, de ez is jó volt. És akkor…
Figyelem! A következőkben SPOILER-ek fordulhatnak elő. Csak saját felelősségre olvassátok el!
Miiiii vaaaaannn?!
Ez volt a reakcióm, amikor befejeztem a könyvet. Mi történt? Mi? A VESZETT jó? Rossz? Miért vitték el Thomast, zárták be egy fehér szobába, tartották majd egy hétig kómában, és mondták a barátainak, hogy megbuggyant? Hogy tudott Brenda telepatikusan kommunikálni vele? Mi van a többiekkel? Mi a jó édes istent csinál a VESZETT? Ezek után most már igazán gyorsan szeretném elkezdeni és befejezni a 3. részt, mert én már teljesen kétségbe vagyok esve!
Már kifejtettem előzőleg, hogy tetszett az első könyv. Félreértés ne essék, ez a könyv is tetszett. Csak úgy szippantott magába, de olyan szörnyű kétségek, és bizonytalanság között hagyott a végén, hogy most nem tudom, mit tegyek.
Ami egyből feltűnt az első tíz oldal után, hogy ez szinte egy teljesen különálló sztorit képez a filmmel szemben. Nem sok hasonlóságot vittek vászonra belőle. A film is sok nyitott kérdést hagyott, de a könyv? A könyv több ezer megválaszolatlan kérdéssel zárult.
De akkor kezdem az elején…
Én már ott teljesen elvesztem, amikor először a halott emberek lógtak a plafonról, meg a Buggyantak nyúlkáltak be az ablakon, aztán mindez hirtelen eltűnik, meg Teresa is felszívódik, meg a kapcsolat is megszűnik Thomas és a csaj között. Aztán ott volt az a fura, láthatatlan fal, meg az Falajtó, vagy minek nevezték.
Utána egészen tudtam követni mi történik, egészen addig, amíg Thomast vállon nem lőtték. Mondjuk már annál a táblánál, hogy neki kell lennie a vezérnek, kezdtem kétségbeesni, meg ott voltak azok az álombeli visszaemlékezések is… Ahh… Minden annyira kétségbeejtően zavaros.
És akkor ott van az, hogy a B csoport levadássza őket, meg Teresa és Aris ott megjátsszák magukat, és tényleg ott voltam, hogy a földhöz vágom ezt a rohadt könyvet, annyira felidegesített és kétségbe ejtett. De valahogy kitartottam. Valahogy sikerült.
Én nem tudom, hogy ezek a szerencsétlenek, hogy bírták ki, hogy végigcsinálják a két könyvet! Én már rég elvágtam volna a torkom, vagy leugrottam volna egy szikláról. Én ezt olvasni alig bírtam. (Nem azért, mert rossz volt, hanem mert az idegeim pattanásig feszültek.) Milyen lett volna ott lenni és átélni mindezt a kétségbeesést és borzalmat?!
És a vége… Aztán jött a vége! Az ember azt hinné, hogy legalább 400 oldal után megtud valamit. Világossá válik minden, de nem! Nem, nem és nem! James Dashner megtagadja tőlünk a tudás jogát és röhög a markában, miközben mi kétségbeesetten kutatunk a válaszok után a könyveiben. Ravasz egy ember!
De komolyan a vége…?! MI TÖRTÉNT ITT?
Végigvágnak azon a hülye sivatagon, megszenvednek, a világ elképzelhető összes kínját átélik, és még akkor is kicsesznek velük, mert nem lehet arra a Bergre olyan könnyen felszállni, nem! Annak az utolsó pillanatban fel kell szállni, hogy akrobatikus mutatványokkal lehessen csak feljutni rá! Na most mondjátok nekem azt, hogy a VESZETT jó? Mindenféle embereket gyilkolásznak kényükre-kedvükre és még ők a jók?! Én nem tudom mi lesz ebből a végén, de ez igencsak idegesítő.
Ez az, ami nem volt benne a könyvben…
És ott vannak a hajón, azt mondják nekik, hogy: Nyugi, mindennek vége! Minden szivárványokkal és unikornisokkal lesz tele ezután. Nyugodtan aludjatok egyet, ne aggódjatok.
Erre valamiért Brenda képes telepatikusan beszélni Thomashoz, és ráadásul azt mondja neki, hogy igencsak meg fogja szívni! MI EZ?! Olyan ingerült hullám csapott végig rajtam olvasás közben! Esküszöm a Trónok Harca kegyesebb ennél.
És erre Thomas felébred egy fehér szobában, amiben megint ott van az asztal körül az a láthatatlan fal. Aztán chattelnek egyet fejben Teresával, és kiderül, hogy a VESZETT azt mondta nekik, hogy Thomas megbuggyant, és már egy hét eltelt a kis sivatagos harcuk óta. WHAAAT?! És Teresa benyögi a végén, hogy a VESZETT jó. Hagyjátok már abba könyörgöm ennek a hajtogatását, és mutassatok fel valamit, amiben tényleg megnyilvánul, hogy a VESZETT jó, vagy rossz, könyörgöm!
És az epilógusok mindig megteszik a legkeményebb döfést. A végső kétségbeejtést és az utolsó kérdések feltételét. Memóriatolvaj-kártya? Immunitás? Gyógyír? Én… Én már nem tudok mit reagálni. Hagyom, hogy a teljes tanácstalanság és kétségbeesés kiüljön az arcomra. Hagyom, hogy sodródjak az árral… Rögtön belekezdek a 3. kötetbe, remélve, hogy megvilágosodok. Kérlek, mondjátok, hogy megvilágosodok a végén!
Válaszok után kutatva…
Összességében a történet nagyon ott volt, vonzotta magával az olvasót, hívogatta, hogy “gyere, itt egy válasz”, aztán jól hoppon hagyta. De újra felhívta magára a figyelmet, és csak úgy pörögtek a lapok, mígnem vége lett, és mindenki kétségbeesetten a folytatásért kiált.
Az új szereplők is jók voltak, de a végére már nem tudom, hogy kiben lehet bízni és kiben nem. Ki a jó, ki a rossz. Kinek mik a tulajdonságai? Felejtsük el.
Thomast még mindig jó főszereplőnek találom, de a legjobb karakterek akkor is Minho és Newt. Kicsit sajnáltam, mert nekem túl keveset szerepeltek ebben a könyvben. Arist először bírtam, aztán megcsinálta azt a rohadék húzást és mindent elrontott. Jorge és Brenda szuper karakterek, bírtam őket. Habár Brendával a végén egy kicsit összezavarodtam, annál a telepatikus beszélgetésnél Thomasszal. És végól ott van Teresa… A filmbeli csaj nem volt szimpatikus. Az Útvesztőben különösebb érzelmeket nem fűztem, hozzá, semleges lett számomra. De ebben a könyvben… Elrúgta a pöttyöst. Nagyon-nagyon bele szerettem volna mászni a szövegbe és lekeverni neki egy pár pofont. Pfú, de felidegesített…
Ha szeretted Az Útvesztőt, akkor szerintem ez is tetszeni fog. A srácok (Minho, Newt) hozzák még mindig a humorukat, nagyon jó hangulatot teremtenek, amikor megjelennek. Dashner is hozza a misztikus formáját, de a válaszadásra senki ne számítson. Mondjuk szerintem sokaknak, egy kicsit nekem is, rosszabb élményt fog nyújtani ez a kötet, az előzőhöz képest. Jónak jó volt, szerintem megéri elolvasni, de úgy érzem, hogy a trilógiából az első kötet lesz a kedvencem, főleg mert tudok pár dologról, ami a harmadik részben fog történni, de ez egy másik sztori…
Ez a könyv, ez egy kis szemét, de megéri. Biztos vagyok benne, hogy a végén megéri.
“– Najó. Havalamizombirácuppanna a lábamra, ments meg, lécci.”
“– Mi volt az a bökött dolog? – mormolta Minho. Thomas még nem bírt beszélni, csak kimerülten megrázta a fejét. Newt válaszolt neki. – Varázstakony, amimegeszi az emberek fejét, rohadtul az volt.“
“– Egészen biztosvagyokbenne, hogyapokolba kerültünk. Azt mindig is tudtam, hogy te, Minho ott fogod végezni, de rólam nem volt szó.”
A mai napon túléltem a próbafelvételit, igaz tele volt egy rakás matekfeladattal, amiket nem szívlelek, de sikerült megírnom. Remélem, hogy jó is lett. Volt néhány hely, ahova csak tippeltem és írtam egy számot. Voltak olyanok, amik egész jól mentek, valamelyiket meg egyszerűen abbahagytam. Jó tanuló vagyok, de nem egy matekzseni. Na, de hagyjunk is engem.
Olyan jó lenne már a kezemben tartani a könyvet, de még mindig vannak benne helyesírási hibák, amiket ki kellene javítani. Szeretném, ha hamarosan kiadnák magát a könyvet, de egyelőre nem látok rá sok esélyt. Most még várunk egy kicsit, hátha válaszol egy kiadó a levelünkre. Egy már válaszolt, az kedvesen elutasított. Lényegében csak annyi volt a válaszuk, hogy túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy megírhassak egy regényt. Biztosan azt gondolják, hogy valami buta kislány vagyok, akinek a lovak a kedvenc állatai (nem tévesen, de gondolom ezt már kitaláltátok), és most írtam egy tündérmesét arról, hogy ők futkosnak fel s alá. Pedig egyáltalán nem. Én ettől azért jobbat írtam. Most már komolyan abbahagyom a fecsegést, és elmondom a mai blog igazi témáját.
Úgy gondoltam, hogy megosztom veletek a könyvem első fejezetének egy részletét. A tűz szülötte című fejezet a Előkészítés után következik, amiben kitört egy nagy tűz, és megszületett Főnix. Szóval íme itt az első fejezet egy részlete.
A tűz szülötte
“…- Jó kis zivatar nemde? – szólalt meg hirtelen egy hang a hátam mögött.
Megfordultam. Biztos voltam benne, hogy valaki megszólalt, de senkit sem láttam, csak fákat.
– Ki az? – kérdeztem bizonytalanul.
És akkor egy kis, vöröses színű állat tűnt elő az előttem lévő fa egyik ágán. Ott üldögélt békésen. Bozontos farkát maga köré csavarta. Vörös bundája kicsit nedves volt. Két fülén hosszú szőr nőtt. A hasán pedig egy fehér folt húzódott. Úgy nézett ki, mint egy szőrös gombóc.
– Én vagyok az. Mit keresel itt egyedül ebben a kis zuhiban?
– Hát, én most születtem és az… az anyukám meg… meghalt. Aztán átúsztam a folyón és most itt vagyok.
– Ha-ha! Jó vicc! Várj, most komolyan? – bólintottam. – Mi? Az lehetetlen! Hisz az egész ménes elszaladt!
– De anyám nem tudott. A lángok bekerítették. Utolsó erejével a világra hozott.
– Akkor, hogy lehet, hogy életben vagy, ha onnan jössz? – apró mancsával a tűz volt helyére mutatott.
– Én… csak szaladtam.
– Lehetetlen! Élve megsültél volna, mint azok a fűszálak a mezőn! De neked még egy szőrszálad sem görbült!
– Nos… én… nem tudom. Nem tudom… – így belegondolva tényleg elég érdekes volt.
A kis élőlény hitetlenkedve, tátott szájjal bámult rám. Terelni próbáltam a témát.
– Öhm… egyébként mi vagy te? Ki vagy te?
– Hogy én mi vagyok? Én egy erdei vörös mókus vagyok. A nevem, pedig Pamacs, de a családom csak Paminak hívott. És te ki vagy?
– Hát én… – akkor jöttem rá, hogy nem tudom a nevem. Vagy mégis? Mintha anyukám valamit suttogott volna a fülembe…
– Te? – kérdezte türelmetlenül Pamacs, a mókus.
Erősen gondolkoznom kellett. Nem emlékeztem tisztán minden szóra, amit mondott. F… Fő… Főnix. Igen, ez lesz az!
– Az én nevem Főnix!
– Örülök a találkozásnak, kedves Főnix!
– Öhm… én is, Pamacs.
– Anyukád eléggé eltalálta a nevedet.
– Hogyan érted ezt?
– Nézz magadra! A főnix, egy madárszerű izé volt, ami képes volt csak úgy egy halom lánggá változni, és hamuvá porladni, majd újraszületni. A tollai pedig olyan színben pompáztak, mint maga a tűz. …”
Na, ennyi lett volna mára. Remélem tetszett a részlet és ha megjelenik a könyv, akkor azt is elolvassátok!
