Mivel még mindig bizonytalan, mikor kerül sor Az őrzők tüze kiadására, ezért valamivel addig még elhúzom az időt, ha meg már tudom, kb. mikorra számítsunk rá, akkor gyorsan ledarálom a maradék részleteket és szereplőket. De addig is, elhoztam a második részét az egyik kiegészítő történetnek, amit Esperanza mesél, és aminek az első részét még pár hónappal ezelőtt raktam ki az oldalra. Most pedig itt van a második oldal.
Esperanza: A Vihar és Szépség fiának Próféciája – második rész
A part a hegyeken túl volt, és ha az odavezető ösvényen megyünk, akkor az út egy napot vesz igénybe. De én és Vihar találtunk egy másik utat, amit követve pár óra alatt ott vagyunk a Kontinens északnyugati csücskében. Úgyhogy elindultunk az útra, a ménest pedig Zarándokra, egy kicsi, almásderes csődörre bíztuk, amíg odavoltunk. Nem volt túl régóta a ménes tagja, de máris Vihar jobbpatája volt. Feltétel nélkül megbíztunk benne, tudtuk, hogy a ménes biztonságban van vele.
A Nagy-folyó mentén indultunk felfelé. A part mellett húzódott az ösvény, bár már eléggé elvadult. Gyorsan lehetett rajta haladni, és így nem kellett a hegykiszögelléseket kerülgetni. Még nem érte el a Nap a delelőpontját, amikor elhagytuk a sziklákat, és magas szárú, sárgás fűben találtuk magunkat.
Feltárult előttünk a tenger. Csodálatos látványt nyújtott a sötétkék víz, amely a horizonton érintkezett az éggel. Két iszapos híd találkozott az előttünk lévő parton. Az egyik a Vihar-szigetekre, a másik a Ló-szigetekre vezetett.
Kiléptünk a fűből, és a patáink homokba süppedtek. Sós illatot hozott a szellő, és az otthonomra emlékeztetett. A volt otthonomra.
Amanda és Rufus ámult a látványtól. Nem tudtam, hogy látták-e valaha a tengert, bár a reakciókból ítélve még nem volt alkalmuk megcsodálni a végtelen víztömegeket. Nekem volt. Talán túl sokszor.
– Lenyűgöző! – mondta Rufus ámuldozva.
– Az a híd a Vihar-szigetekre vezet? – kérdezte Amanda.
– Igen, oda – felelte Vihar.
Érdekes módon, a Vihar-szigetek nevének semmi köze nem volt Viharhoz. Csakis a viharos időjárásnak köszönhette a nevét.
– Meglátogathatnánk Fergeteget! – ajánlotta Amanda.
Valamiért ettől a kijelentéstől a hideg rázott ki. Se Vihar, se a szülei nem jártak még a Kontinenst körülölelő szigeteken. Én is csak az egyiken voltam. De abból, amit hallottam, a többi szigeten sem voltak a legbarátságosabbak a lovak. Bár ki tudja, hogy mennyi volt ebből az igaz. Az apám mindig is eltúlozta a dolgokat, és úgy beszélt, mintha tudná, hogy mi folyik a világban, pedig fogalma sem volt a valóságról. Soha le sem tette a patáját a Hattyú-szigetekről.
A Ló-szigetekre vezető iszaphidat figyeltem, és valami sötét foltokat láttam közeledni.
– Esperanza? – szólított Vihar.
– Mi? – kaptam felé a fejemet. – Mondtál valamit? – Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy meg is feledkeztem a többiekről.
– Jól vagy?
– Igen, persze – feleltem, bár a hangom még mindig olyan távolba révedőnek tűnt.
– Ma már másodszor vesztél el a gondolataidban. Kezdek aggódni miattad.
– Nem, jól vagyok – nyugtatgattam Vihart. Ami azt illette, nem voltam annyira jól. Olyan érzésem volt, mintha valami rossz dolog készülődne. De valószínűleg csak az érzékeim zavarodhattak össze. – Csak… Láttam ott valami. Biztos csak a szemem káprázott.
Vihar arra nézett, amerre az előbb én.
Folytatása következik…
Addig pedig, további szép napot!
One comment on “Esperanza: A Vihar és Szépség fiának Próféciája – második rész”