Utálom A Gyűrűk Urát, utálom a filmeket és a könyveket, és utálom Tolkient is. A király visszatér-nek a a 90%-át végigsírtam. Az utolsó 150 oldalt pedig alig bírtam olvasni, mert a könnyeim folyamatosan gátoltak a kilátásban.
Hogy miért sírtam a GYU-n? Nem tudom. A filmeken nőttem fel, és a könyvek sem voltak másabbak annyira. Nagyon fontos karakterek nem haltak meg, és én mégis bőgtem rajta. Nem tudom, hogy csináltam. A filmeken se sírtam soha, de amikor legutóbb megnéztem, zokogtam rajta.
Ennek a legvalószínűbb oka az, hogy a GYU az valóban gyerekkorom óta körbevesz, és tényleg ezeken a filmeken nőttem fel, csak ugye kicsiként még annyira nem fogtam fel a dolgokat, és valahogy csak most tudatosult bennem, hogy vége lett a filmnek, illetve a könyvnek. És vége, és befejeződött, és ennyi volt. A Szövetség felbomlott. És ott vagy az utolsó lapnál, és nem vagy hajlandó elfogadni, hogy vége. De megtörtént. És ez belőlem valamiért bőgést váltott ki.
Mielőtt elkezdtem ezt a bejegyzést, leültem a gép elé, és csak ültem, és gondolkodtam. Ahányszor befejezek egy olyan könyvet, ami igazán a szívemhez nőtt, olyan, mintha eljött volna a világvége. Nem tudom, hogyan lennék képes folytatni az életem. És Tolkien könyvei is ezt a hatást váltják ki belőlem. Remélhetőleg ez az üresség, amit jelen pillanatban a lelkemben érzek, egy-két héten belül elhalványodik. Mert megszűnni azt sosem fog.