“Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.”
Én nagyon akartam szeretni ezt a könyvet. Tényleg megpróbáltam, de ellenem dolgozott. (Mielőtt bárki is a fejemet venné, mert nem tetszett, még elmondanám, hogy rossz sem volt.)
Láttam a filmeket, tehát volt egy kép a fejemben, hogy mi fog történni. Meglepetésemre egészen hasonlított is a könyvre. De nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz dolog.
Sokáig húztam Az éhezők viadala elolvasását, mert pont attól tartottam, hogy olyan lesz, mint a film. És a film legalább nem közvetítette Katniss belső gondolatait. Na, mindegy, elolvastam, és nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e, vagy sem. Mert tetszett, de mégsem tetszett. De nem is volt közömbös. A legfőbb ok, amiért nem akartam elolvasni, az a témája volt. Az ilyen könyveknek mindig elég lehangoló elképzelése van a jövőnkkel kapcsolatban, és ettől én is lehangolódom. (Meg szeretnék egy könyvet találni, aminek a központja nem Észak-Amerika… Meg mi van a többi földrésszel? Arról szinte soha nem tudunk meg semmit.) De aztán azért adtam rá a fejem, hogy elolvassam, mert mindenki isteníti ezt a könyvet. Rossz szót még nem hallottam rá. És ott voltak mellé még a filmek és úristenúristenúristen… Úgyhogy rávettem magam, és megvettem az első részt.