Cassandra Clare: Csontváros (A Végzet Ereklyéi #1)

Gyilkosság tanúja lesz – a tizenöt éves Clary Fray aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.
A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?

Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra?
Az Árnyvadászok tudni akarják…

Csontváros a.k.a A Hasonlatok Könyve, írta Cassandra Clare.

Nagyon-nagyon vegyes érzelmeket táplálok eziránt a könyv iránt. Ennek talán három fő oka van, ha nem több. Teljesen össze vagyok zavarodva, mert szeretném szeretni, de ott vannak azok a dolgok, amik nem tetszettek, és teljesen elvesztem, és nem tudom, hogy most mit is gondolok erről a könyvről. De talán valahogy úgy vagyok a Csontváros-sal, mint Az éhezők viadalával: túl sok volt az elvárásom. Mégis, ez a könyv más volt, mint Az éhezők viadala, talán mert mások voltak az elvárásaim vele szemben. Ez így elég zavaros, nem? Na, mindegy, megpróbálom elmagyarázni a helyzetet.

Először is ott van az a dolog, hogy (természetesen) a filmet előbb láttam. Aztán még jött a sorozat is, amiből szintén láttam három-négy részt, úgyhogy más történésekre számítottam. Például, az elején vártam, hogy Jace mikor ütközik neki Clary-nek, de az a jelenet csak nem történt meg. Pedig a sorozat is és a film is így kezdődött. Az ember azt gondolná, hogy akkor legalább tényleg így volt. Szóval, a két dolog (természetesen) nagyon különbözött egymástól, ami nem feltétlenül rossz, csak így megint az a szörnyű érzésem támadt, hogy a film/sorozat valahogy… jobb volt? Vagyis… Talán a sztori kissé másként jött át, és a fő karakter(ek) is másként hatott(ak). Ezért meglepődtem a könyvbéli viselkedésükön.

Másodszor, ott van az egyik legjobb barátom, akinek ez a sorozat az egyik kedvence. (Igen, Jace egy isten, főleg, ha Dominic Sherwood játsza el a karakterét…) Ebből kifolyólag szintén szerettem volna imádni a könyvet. Ő azt mondta, hogy tetszeni fog, amit nem is tagadok le, csak nem olyan mértékben tetszett, mint szerettem volna. Valljuk be, csalódtam a Csontváros-ban, és Cassandra Clare-ben is. Mindenki odavan ezekért a könyvekért, és én annyira rosszul érzem magam, amiért nem osztozom ugyanilyen intenzitású imádatban. Sajnálom. (De, mivel a történet érdekes, ezért több, mint valószínű, hogy nekiesek majd a következő kötetnek is, de erről majd később…)

– Mi ez? – robbant ki belőle, miközben Claryről a társaira pillantott, mintha ők tudnák, hogy került oda.
– Egy lány – mondta Jace, aki lassan összeszedte magát. – Nyilván láttál már lányokat, Alec. A húgod, Isabelle is lány.

Aztán ott van a tény, hogy ez egy Vörös Pöttyös könyv. Igen, megint itt vagyunk. Legnagyobb örömömre, ez a kötet nem volt annyira Vörös Pöttyös. Igaz, voltak pillanatok, esetleg bekezdések, de még a csókjelenet sem volt Vörös Pöttyös szintű. Csak a többi kötettől félek, mert az első szokott lenni a leglájtosabb, aztán beindul a romantika-vonat. (Persze SPOILER KEZDETE Clary és Jace “testvérek”, szóval amíg ki nem derül, hogy ez nem igaz (mert rákerestem miután láttam a filmet, hiszen ez érdekelt a legjobban), addig nincs különösebb Vörös Pöttyös veszély. Remélhetőleg… SPOILER VÉGE.)

A könyv egyik legrosszabb tulajdonsága? A mód, ahogyan meg lett írva. Én nem tudom, hogy a fordítás tette-e ezt, vagy sem, (bár nem hiszem, hogy ennyire rosszul fordítanának), de Cassandra Clare kissé túlzásba vitte a hasonlatokat. Kissé nagyon. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy minden második mondat egy hasonlat volt. Mindent valamihez hasonlítani kellett. A pókhálót, a szemszínt, a mozgást, a fényeket, a beszédet, mindent. Egyszer két teljes bekezdés volt, csak hasonlatokból összerakva. Jók lettek volna azok a mondatok a “mint” részek nélkül is. De valahogy túlküzdöttem magam ezen is.

És ott van Clary Fray is. Be kell vallanom, a főhősnőnktől a falra tudnék mászni. Megjelenésre átlagosnak van leírva, vörös hajjal. (Egyébként mi ez a dolog, hogy ha valaki vörös hajú, akkor az egyenlő azzal, hogy művész? Eddig folyton ilyenekkel találkozom…) Úgy van leírva, hogy ő nem egy plázacica, nem egy bombázó, hanem egy átlagos törpe, de valahogy mégis úgy viselkedik, mint egy… idegesítő tinilány (ez még a legudvariasabb kifejezés rá). Néha meg akartam fojtani. Amikor pedig a belső gondolataira került a sor… Had ne kelljen részleteznem. Csak úgy ugrált a bölcs és az idegesítő között. (És tényleg fel sem tűnt neki, hogy Simon szerelmes belé? Tényleg nem? És mi volt azzal, hogy fel akarta pofozni Jacet, mert… nem izzadt? He?) Meg ott van a kötelező szerelmi háromszög, aminek őszintén semmi értelme, mert bármi is történik a könyvben, mindenkinek egyértelmű az elejétől fogva, hogy Clary kivel fog összejönni a végén, és a másik szál már csak simán erőltetett. (És a tény, hogy Clary egy esetlen kislány, akit mindenkinek meg kell védenie, bár igaz, a végére végre összeszedte magát, és elkezdett csinálni hasznos dolgokat is, ami szintén egy jó pont.)

Az utolsó dolog, ami miatt aggódom, az a oldalszám. A Végzet Ereklyéi sorozatban az összes könyv 450 oldal felett van, ami nem nagy probléma, csak a sorozatban van hat darab könyv. És tudom, mindenki szereti a hosszú könyveket, mert akkor minél tovább benne lehet egy világba, DE, hogy újraolvastam a PJO könyveke, rá kellett jönnöm, hogy ez nem feltétlenül jó. A végén be kell vallanom, már néha úgy voltam, hogy legyek végre a végén, mert már túl sok ideje olvastam ugyanazt. Ezért is tartok kicsit attól, hogy esetleg hat több, mint négyszáz oldalas könyv egymás után nem a legjobb választás, mert egy idő után már vágyik az ember valami másra. De majd meglátjuk mi lesz a végén.

Utolsó-utolsó dologként megjegyezném, hogy milyen gyenge kis lélek vagyok, és az összes Clary x Jace kapcsolatimádó kicsit csúnyán fog rámnézni, amiért a következőt mondom: nem a Clary x Jace a kedvencem. Persze, persze, az a fő-fő dolog a könyvben, és persze érdekel mi lesz velük, de ők az a tipikus YA könyv szerelmes szála. Lesz pá hányódtatás, aztán természetesen majdcsak megoldják valahogy ezt az egész szerelmi dolgot. De tudjátok, hogy engem kiknek a kapcsolata érdekel? Magnusé és Alecé. Erre magyarázatként csak három másik, hasonló kaliberű kitalált párkapcsolatot mondok: Solangelo, Scorbus és Klance. (Szükségem van Malec-re, emberek. Ha másért nem is, de kettejükért biztosan végigolvasom a könyveket. :3)

Szóval… tetszett is, meg nem is. A történet jó volt, és érdekes, nem véletlenül szeretném majd újra elolvasni, de a módja, ahogy ez a könyv meg lett írva nem tetszik. Kissé össze vagyok zavarodva, és nem teljesen tudom, hogy mi is a pontos véleményem, ezért három csillagot adtam neki, ami azt jelenti Goodreads-en, hogy “I liked it“.

UI.: Meg kell még jegyeznem, hogy helyenként tényleg elég vicces volt, azonban néha nagyon erőltetett dolgok is történtek, de azért többször is nevettem.

Értékelés: ★★★

– Most jön az, hogy csíkokat szaggatsz a pólódból, és bekötözöd a sebemet? – tréfálkozott a lány. Gyűlölte a vér látványát, főleg a sajátjáét.
– Ha azt akartad, hogy tépjem le a ruháimat, csak kérned kellett volna. – Jace a zsebébe nyúlt és előhalászta az irónját – Sokkal kevésbé lett volna fájdalmas.