Eltelt több, mint egy hónap, azóta, hogy utoljára posztoltam volna bármit is ide az oldalra, és ettől kicsit rosszul érzem magam, de most újra itt vagyok, és igyekszem behozni a lemaradást.
Azért nem tűntem el teljesen, mert a YouTube csatornámra folyamatosan töltöttem fel az újabb videókat, bár ott is volt egy kis kimaradás, mert az influenza engem is legyűrt. Továbbá, mentségemre legyen, hogy részt vettem egy országos Harry Potter versenyen, és oda-vissza betanultam az Azkabani foglyot, angolul, amellett pedig nehezen tudtam másra koncentrálni. (De megérte az a sok tanulás! :D)
Hogy kiengesztelhessek mindenkit, most egy újabb kiegészítő történet részletét fogom kiposztolni. Esperanza szemszögéből már megismerkedhettetek A Vihar és Szépség fiának Próféciájával. (⬅Ha nem, akkor a linken megtehetitek.) Ha jól emlékszem, ejtettem pár szót arról, hogy az egyik ilyen kiegészítő történetem megjelent a Kalocsai szó és képben, de ehhez természetesen nem férhetett mindenki hozzá, ezért úgy döntöttem, megosztom veletek ezt a kis kiegészítést, itt a honlapon. Ez szintén Esperanza szemszögéből íródott, a címe pedig: Az út a Kontinensre. Igazából, még aktuális is, mert A csikó, aki tűzben született negyedik kötetében láthatjátok majd, hogy ez a történet visszatér. 😉
Esperanza: Az út a Kontinensre | első rész
Egy nap. Ennyit kell már csak várnom. Egy napot. Egy nap, és szabad vagyok. Egy nap, és végre itt hagyhatom ezt a nyomorult szigetet, minden bolond lakójával. Egy nap, és a Kontinensre léphetek.
Meg tudom csinálni. Kibírom ezt az egy napot, anélkül, hogy összevesznék apámmal, és akkor átenged, minden további nélkül. Megígérte, hogy megteszi, és az ígéreteit nem szokta megszegni. Legalábbis eddig még nem szegte meg őket. Akárhogyan is viselkedett, ha egyszer valamire a szavát adta, azt nem vonta vissza. Csak annyit kell tennem, hogy meglapulok, és nem leszek feltűnő, aztán holnap délután már az iszaphídon leszek, úton a Kontinensre.
Ahogy ott álltam, a Hattyú-sziget csücskében lévő dombok egyikén, és az előttem elterülő öblöt figyeltem, elképzeltem, milyen lesz a Kontinensen élni. Annyit fantáziáltam már róla. Anyám halála óta azt az alkalmat vártam, hogy elmehessek innen, és most közelebb volt, mint valaha.
Ott álltam, a szeles dombon, pár száz méterre a parttól. A tengeri szél a sörényemet borzolta, és rápillantottam a körülöttem legelésző ménesre. Az apámat nem láttam, lehet, a sziget egy másik részén járkált, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e, vagyis mindenki betartja-e a szabályokat.
Elfordítottam a fejem, és elnéztem a mellettem lévő dombra, aminek a tetején egy fehér lomkoronájú fa nőtt. Az ágai szerteszéjjel ágaztak, csillag alakú levelei sűrűn nőttek, melyek a délutáni napfényben szikráztak és csillogtak. Anya…
Már majdnem másfél éve ott állt az a fa a dombon, azóta, hogy anya meghalt. Az istenek egyik lovának vére csörgedezett benne. A Szépségé.
Apa a Hattyú-sziget „uralkodói” véréből származott. Mindig is az ő családjából került ki a ménesvezér. Nemes felmenőkkel rendelkeztem, és mégsem éreztem magam annak. Néha azt kívántam, bár más lenne a családom, bár mások lennének a szüleim, de olyankor eszembe jutott, hogy akkor talán más lennék én is. És nem akartam más lenni, mint aki voltam, mert hiába voltam csak három éves, tudtam, hogy fontos szerepem lesz az életben. Azt is tudtam, hogy a Kontinensre kell mennem ahhoz, hogy ezt a fontos szerepet betöltsem, mert ezen a szigeten soha nem lesz belőlem semmi. Nem úgy, mint a bátyámból. Bizonyára jó csődör lesz belőle, mert szerencsére az anyja tulajdonságait örökölte, én pedig csak egy engedetlen kanca voltam, aki nem tisztelte az apját.
Másfél évnyi győzködés viszont végre meghozta a hatását, és apa beadta a derekát. Elenged. Hála az isteneknek! A sziget elhagyását minél előbb szerettem volna megtenni, mert féltem, hogy visszavonja az ígéretét, és örökre itt tart.
A szemem visszasiklott az iszaphídra. Ott van minden nyáron és télen, mégsem lehet átjutni. Apa folyamatosan őriztette a hidat: egy őr a kezdeténél, és egy beljebb a hídon állt. Az őrök két funkciót láttak el: nem engedték be a Kontinensről érkezőket, és nem engedték ki a szigetlakókat.
Néha elgondolkodtam azon, hogy milyen is lehet a Kontinens. Sosem jártam ott, csak történeteket hallottam anyától és a többi lótól. Természetesen apa butaságnak tartotta őket, de soha nem is szerette a Kontinenst, sem a többi szigetet, pedig életében nem járt még sehol a Hattyú-szigeten kívül. Csak úgy eldöntötte, hogy nem szabad senkinek sem elmennie, mert veszélyes. Inkább mi vagyunk veszélyben, mert egy őrült csődör vigyáz ránk. Persze az ilyeneket sohasem mondtam volna meg neki. Azért mégiscsak az apám volt, és ha nem is túlságosan, de szerettem. Voltak jobb napjaink, mikor anya még élt.
Valahol muszáj megtörni a történetet, mert 7 A4-es oldalnyi sztorit sok lenne egyszerre kitenni, de ígérem, igyekszem minél gyorsabban hozni az újabb részleteket, plusz információ morzsákat is szeretnék majd még elhinteni Az otthon tüzével kapcsolatban. De most megyek javítani az utolsó ACSATSZ könyvet, mert régen nyúltam hozzá utoljára.
További szép napot!