Csodálatos lények lehettek a régi angol papkisasszonyok – egy kis faluban elásva, vénlányságra és tüdőbajra kárhoztatva hervadhatatlan regényeket tudtak írni az emberi természetről és szenvedélyekről. Jane Austen is vidéki papleány volt, mint a Brontë nővérek. Hat teljes regény maradt utána és néhány töredék. Ennek a viszonylag kis életműnek legismertebb és sok kritikus szerint a legjelentősebb darabja a Büszkeség és balítélet. Mint Austen többi regényét, ezt is feszes szerkezete, klasszikus stílusa, szellemes dialógusai, pompás pszichológiája és nem utolsósorban írónőjének csillogó okossága teszik ma is élvezetes olvasmánnyá.
Már olyan régóta szerettem volna olvasni Jane Asuten Büszkeség és balítélet című könyvét, és végre megtettem. Eddig csak a filmeket láttam, és azért jó volt olvasni is. Jó volt olvasni, miután a nővéremmel végignéztük a legtöbb Jane Austen filmadaptációt. Az nem semmi hét volt… A család többi tagjának elege volt belőle, de mi azért kitartottunk Miss Austen mellett. 🙂
Remélhetőleg a történet maga a legtöbb ember számára ismerős, mert egy elég nagy klasszikusról beszélünk. Szóval a történet ecsetelésével nem hiszem, hogy sok időt kellene eltöltenem.
Bevallom a végére már néha-néha feladtam, hogy befejezem, mert lényegében tudtam mi fog történni, és szerettem volna a végére érni, de még mindig hátravolt több, mint a fele, és az agyamnak néha nehezére esett értelmezni a mondatokat. De megcsináltam. Nagyjából öt perccel ennek a bejegyzésnek a megírása előtt fejeztem be a könyvet, úgyhogy elég friss az élmény. (A könyv befejezésének nehézségét még betudom annak, hogy öt másik könyv vár türelmetlenül a polcomon, ebből három az Így neveld a sárkányodat befejező kötetei, aminek már nagy-nagyon várom a végét. Mármint, nem azt hogy vége legyen, hanem azt, hogy megtudjam, hogyan fejeződik be a történet. De erről majd legközelebb…)
Természetesen a kedvenc karakterem Mr. Bennet. Az egész könyv legjobb szereplője. Persze, szeretem a többit is, de mégiscsak Mr. Bennetről beszélünk, és ez a pasas hatalmas az egész könyvön keresztül. Az első tíz fejezetben mindig megnevettetett. Bár azt azért megjegyezném, hogy azok a részek borzalmasak voltak, ahol Elizabeth annyira imádta Wickhamet. Csak ültem a könyv fölött, és próbáltam elmagyarázni Elizabethnek, hogy miért tilos bármilyen gyöngéd érzelmet táplálnia Mr. Wickham felé. De szerencsére észhez tért, és újra megjelent Mr. Darcy, úgyhogy onnantól kezdve minden rendeződött. 🙂
Lényegében, ha láttad a filmeket, vagy csak simán érdekel a történet, akkor olvasd el, de készülj fel, hogy a nyelvezete nem éppen XXI. századi. Még az újfajta fordítás is (amiben én olvastam), megerőltető tud lenni. Főleg akkor, amikor egy teljes oldal egy bekezdésből áll, az az egy bekezdés pedig mindössze egy nagyon hosszú, és összetett mondatból.
UI.: Mindenféleképpen nézzétek meg a Büszkeség és balítélet meg a zombik című filmet. Majdnem jobb, mint az eredeti. 🙂
Értékelés: ★★★★½
– Nem akarja tudni, ki vette ki? – kérdezte a felesége türelmetlenül.
– Nem én akarom tudni, hanem maga akarja elmondani.
