Jesse Andrews: Én, ​Earl és a csaj, aki meg fog halni

Greg Gaines, a különc kamasz mindent megtesz, hogy bármelyik iskolai társaságban elvegyüljön, vagyis láthatatlan maradjon. Egyetlen barátja van, Earl, akivel kultikus művészfilmekért rajonganak, és szabadidejükben nagy lelkesedéssel és minimális tehetséggel újraforgatják a kedvenceiket.

Egy nap az édesanyja ráveszi Greget, hogy élessze újra barátságát Rachellel.

Rachelnél leukémiát diagnosztizáltak, és Greg eleve hadilábon áll a lányokkal, de anyja utasításának kénytelen engedelmeskedni. Ráadásul, hogy felvidítsa Rachelt, Earllel kamerát ragad, és így nem csak a valaha készült legrosszabb film születik meg, hanem fordulópont jön el mindannyiuk életében.

Annyira szerettem volna szeretni ezt a könyvet. De tényleg. Annyira nagyon. Azt hittem, hogy ez egy nagyon jó könyv lesz. Miért is ne hittem volna ezt? Hiszen Goodreads-es átlaga jó volt. Az értékelései jók voltak. A könyv fülszövege ígéretes volt. Az egész könyv ígéretesnek ígérkezett. És el akartam olvasni.

Igen, előbb láttam a filmet, de a könyv már fenn volt az elolvasandó listámon, még mielőtt a film kijött volna. Az egy dolog, hogy előbb láttam. Már megtanultam, hogy mekkora különbség is lehet a könyv és a film között. És most olyan helyzetben vagyok, hogy nem igazán tudom, melyik volt jobb.

A film nem hagyott különösebb nyomot… Várjunk, ez nem igaz… Ez hazugság. Hagyott nyomot. Már emlékszem. Igen, biztos vagyok benne, hogy a végén megkönnyeztem. (Ez van, túl érzékeny a lelkem…) Biztosíthatlak, a könyv olvasása során a könnyezés közelébe sem kerültem. Mert ez nem egy olyan könyv.

Igen, ezt a narrátor, Greg is elmondja a könyv legelején. De ez a könyv nemhogy nem egy Csillagainkban a hiba nem volt, ez semmi más nem volt. Semmi nem történt. Mármint nem a könyvben, hanem bennem. Abszolúte semmi érzelem nem volt bennem az olvasás alatt, csak a vágy arra, hogy történjen már benne valami.

Ezt a könyvet megírhatták volna egyetlen egy mondatban is, akkor sem történt volna benne több.

Annyira csalódott vagyok, hogy az leírhatatlan. Nem úgy csalódott, mint Az Éhezők viadalánál, mert ott csak azért vártam sokat a könyvtől, mert mások azt mondták, hogy milyen jó. Itt azért vártam sokat a könyvtől, mert én hittem azt, hogy milyen jó lesz. És nem volt jó.

Igen, igen. Goodreads-en 3 csillagot kapott, mert néha voltak benne részek, amik nem voltak annyira rosszak. És mert túl jó a szívem ahhoz, hogy kettő csillagot adjak. (Molyon is 2,5 csillagot kapott, mert vajszívem van. Nagyon erősen gondolkoztam a kettőn.)

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, nagyon pozitív előérzetem volt. Tetszett az író stílusa. Mármint, az a stílus, ahogy írta. Hogy az olvasónak beszélt. Az egy jó dolog volt a könyvben. Bár az olvasónak mondott tatalom annyira már nem volt pozitív.

Az elején azt hittem, hogy jó lesz. Megvitattuk, hogy a középiskola szívás. Megismerkedtünk az iskolai klikkekkel, amik mindenhol jelen vannak. Jó. Gondoltam, ez valami jó kis, életszerű fikció lesz. Remek. Aztán, ahogy egyre többet megtudtunk Gregről, azt hittem, hogy egészen hasonlítunk. Voltak is alkalmak, amikor hasonlítottunk. Aztán rá kellett jönnöm, hogy mégsem hasonlítunk annyira.

Úgy száz oldal után rájöttem, hogy csak olvasom ezt a könyvet, és nem tudok mit gondolni róla. Mert nem történt semmi. Semmi benyomása nem volt rajtam. Zéró. Esetleg néha már idegesített.

Nem, nem. Nem az a bajom, hogy semmi romantika nincs benne. Nem is azért olvastam, mert valami nyálas, romantikus könyvre vágytam. Tudtam, hogy ez nem az.

Igen, igen. Rachel rákos. De ez egyáltalán nem érintett meg, mert több, mint kétszáz oldalon keresztül azt olvastam, hogy Greget ez igazából nem érdekli, és csak maszájból csinálja, meg már bunkónak érezné magát, ha abbahagyná.

Angolul olvastam, és tudok angolul. De hogy Mit beszélt Earl és Greg a fél könyvön keresztül, azt meg nem tudnám mondani. El nem tudom képzelni, ezt hogyan fordíthatták le, de szerintem lefordítva sem lehet sokat érteni. Ennek a kettőnek a beszélgetéseit inkább csak olvastam, és nem próbáltam meg értelmezni.

Olvastam, hogy ez a könyv nagyon humoros. Meglepődtem. Miért? Mert szerintem az egész könyv alatt még egy halvány mosolyt sem tudott kicsikarni belőlem az olvasmány. Fintort annál többet. Erre lehet azt mondani, hogy nincs humorérzékem, azonban biztosíthatom, hogy van, csak valószínűleg nem ilyen körökben mozog. Mert én egy viccet sem találtam. De kérem, mutasson valaki csak egy viccet is ebből a könyvből. Akkor kiderül, hogy csak én nem találtam, vagy tényleg nem vicces. Vagy én vagyok az egyetlen, aki a folyamatos hányós/fingós/ürítős és egyéb ilyesfajta témákhoz kapcsolódó vicceket nem találok humorosnak. Vagy voltak benne más vicces részek? Például, az az űrlény-hányásgyűjtő rész egyenesen undorító volt. A többiről ne is beszéljünk.

Igazából nem tudok mit mondani erről a könyvről. Nem tudok mit mondani a történetről, mert igazából gőzöm sincs, hogy mi volt a történet. Nagyon szerettem volna, ha megértem a végére, vagy valami, de nem történt semmi. Csak olvastam, és vége lett. Mindenféle nehéz búcsú nélkül becsuktam a könyvet, és a helyére raktam.

Én (Greg): Nem vicces. Egyáltalán nem vicces. Fura. Sőt, a fura nem kifejezés. Greg inkább mondható félelmetesnek, mintsem furának. Őrült. Nincsenek érzelmei. Nincsenek… Oké. Nem tudok mit mondani Gregről. Állítólag a legjobb tulajdonsága, hogy vicces, de ezt a humoros oldalát nekem nem sikerült megtalálnom. Talán másoknak nagyobb szerencséjük volt.

Earl: Nincs túl sok minden, amit Earl-ről lehetne elmondani. Egy biztos: nem értem, amit mond. Nagyjából az értelmet ki tudom bogozni a mondataiból, de le nem tudnám fordítani. Egyszerűen nem lehet.

A csaj, aki meg fog halni (Rachel): Még kevesebb dolog van, amit Rachel-ről tudnék elmondani. Leukémiás, nem különösebben szép (Greg szerint), és meghal. (Remélem ezzel a kijelentéssel nem okoztam csalódást.

Miután Rachel meghal, Greg egy kicsit sír, aztán így vége lett a könyvnek azzal, hogy nagyon semmi nem változott/történt, szóval így nem volt semmi érzelem se bennem, se Gregben a könyv végére. Mint mondtam: ez csak úgy véget ért, és könnyed búcsút vettem tőle. Valószínűleg soha nem olvasom el újra.

Ha tetszett a könyv, csak verd ki a fejedből ezt az értékelést/véleményt. Ha nem tetszett, akkor valószínűleg ugyanazon a véleményen vagyunk. (Vagy mégsem?)