Szóval, a könyv még lektorálás alatt, a borítón már csak néhány simítás van hátra, a bemutatkozásom, ajánlás nagyjából kész. Rohamosan haladunk a kiadás felé, ezért gondoltam, hogy jöhetne még egy részlet a könyvből. Jöjjön a kilencedik fejezet, a Második találkozás.
Második találkozás
“…Szerencsére semmim sem tört el, csak néhány karcolást szereztem. Alig hallottam egy pillanatig, a robbanás miatt. A fejem zúgott, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Nagy nehezen felkeltem a földről, miközben több tucatnyi ló bámult rám nagy, kerek szemekkel. Leráztam magamról a sok port és koszt, ami rámtapadt. Nehézkesen lélegeztem, ziháltam és remegtem. Soha életemben nem álltam még szemben ennyi tűzzel… kivéve, amikor megszülettem. Majd belejövök a gyakorlatba! Még egyszer nem szeretnék robbanni. Majd a szememmel Izát kerestem. Megdicsértem magamat, mert egy szőrszála sem görbült meg. Majd a kanca elém lépdelt, olyan könnyed léptekkel, mint amikor a lágy szellő átfut a fűtengeren. Pár másodpercig csak szótlanul nézett és méregetett engem, majd megszólalt:
– Ismerjük egymást?…”
A tegnapi bejegyzésben olvashattátok, hogy a könyv már tördelés alatt áll, hamarosan (remélhetőleg) nyomdakész lesz, majd már a kezetekbe is vehetitek. Ezért gondoltam, hogy kicsit gyakrabban megpróbálok posztolni részleteket, karakterjellemzéseket, hogy mire kijön a könyv már kellőképpen fel legyetek csigázva (feltéve, ha még nem vagytok). Úgyhogy jöjjön egy elemzés Főnix apjáról, Viharról.
Nem tudom, hogy mit csinál itt ez a kőfal…
Vihar
Vihar Főnix édesapja, Viharrét ménesének vezére, a Vihar Istenének leszármazottja. Felelősségtudó, mindig a ménesének érdekeit tarja szem előtt, ezért nem tölthet túl sok időt fiával. Szerelme, Esperanza, aki Főnix édesanyja korai halált lelt… és mint ménesvezér, a körülmények miatt kénytelen volt elvezetni csapatát, hogy a “ménesszövetség” létrejöhessen a Magányos-medence és Viharrét lovai között. Főnixet pedig magára kellett hagynia, hogy egyedül boldoguljon.
“Vihar egy erős alkatú pej csődör volt. Hosszú, dús sörénye és ugyanilyen farka volt.”
Ami közte és Esperanza között van, az egy elválasztatlan szerelmi kötelék. Ezt még a halál sem bírja széttépni. De azt hiszem, hogy egyenlőre elég is lesz ennyi információ róla.
A karakter, szereplő elnevezése és leírása szerzői jogi védelem alatt áll!
Célegyenes. Végre ott tartunk, hogy már csak pár hét és megjelenik az első kötet. Így hát befordultunk és már csak karnyújtásnyira van a cél.
A második fejezet tervezett illusztrációja.
A mai napon ellátogattunk egy megbeszélésre a könyvem kiadásával kapcsolatban. Bátran mondhatom most már, hogy ez a könyv ki lesz adva. Valószínűleg úgy egy hónap múlva már a kezetekben tarthatjátok fizikai formában is a könyvet, és megismerhetitek (jobban) Főnixet és a Kontinenst. A borítóterveket és az első betördelt kéziratot jövő hét végére kapjuk meg. Utána még egy kis javítgatás, finomítás, és nyomdakész lesz (remélhetőleg).
Teendők addig
Lektorálás
Hátsó borító szövegének megtervezése
Bemutatkozás írása
És még néhány egyéb aprócska döntés áll előttünk.
Remélem most már minden simán menni fog, és április végére a kezemben tarthatom az alkotásomat, és azt is, hogy már ti is várjátok a megjelenést!
Mára csak ennyi lett volna. Köszönöm, hogy elolvastad!
Szóval, egy kicsit elmaradtam a bejegyzések írogatásával az utóbbi… két hétben. De ezt most bepótlom egy “vegyes felvágott” bejegyzéssel. A mai bejegyzésben lesz egy rövid részlet, a nyolcadik fejezetből, egy gyors karakterjellemzés és néhány egyéb dolog. Kezdjünk is neki!
Nemzetközi Nőnap
Vasárnap volt a Nemzetközi Nőnap és mindenkinek így utólag is Boldog Nőnapot kívánok! Valamint Kalocsán múlt pénteken édesapám és néhány társa rendezett egy felolvasó estet, aminek azt hiszem, hogy ez volt a mottója: nőkről, nőknek. Valami ilyesmi volt. Nagyon hangulatos kis este volt, hallhattunk sok szép verset, találkoztunk sok ismerőssel. Ez volt a 2. ilyen felolvasó estjük és elég telt házas esemény volt. És most én is be fogok állni a reklámozó sorba, hogy legközelebb, ha van időtök meg kedvetek, akkor ti is eljöhettek egy ilyen felolvasásra. A következő pontos időpontját nem tudom, de a költészet napja alkalmából fogják rendezni. Ha szereted a verseket és a költészetet, akkor ott a helyed!
Közelítek a kiadáshoz
Az előző héten a könyvem első körben lévő lektorálása megtörtént és apukám elment egy nyomdához. És amikor ő onnan visszajött, akkor eléggé fel voltam villanyozva, miután elmondta, hogy milyen lehetőségeim vannak. Oké, igen, egy könyv kiadása azért sokba kerül, de ha az ő könyvére összekapargattuk a pénzt, akkor az enyémre is menni fog, bárki bármit is mond. Szóval, jövő hét csütörtökön elméletileg találkozunk a nyomdával és megbeszéljük a dolgokat. Utána (ha megvan a borító, a tördelés, az illusztrációk helyére illesztése és az egyebek) már csak a nyomtatás van. Lehet, hogy nem mutatom ki, de már alig férek a bőrömbe, annyira izgatott vagyok. Aztán lehet, hogy koppanok… (Na, jó, ez csak vicc volt. Nem fogok koppanni! Sajnálom, ha egoistának hangzom, de egy nagyon jó könyvet írtam!)
Aminek nagyon örültem, az az volt, hogy a nyomda majd az én elképzeléseim alapján készít nekem egy borítót, ami valószínűleg tetszeni fog. Úgyhogy most tűkön ülök addig, amíg a kezemben nem foghatom az elkészült Futó tűzt.
A Nagy-erdő
És akkor jöjjön a részlet:
Főnix a Nagy-erdőben.
“…Amikor felébredtem, a csillagos ég bámult vissza rám, mintha ezernyi apró szempár figyelte volna az álmomat. Gyorsan ellenőriztem, hogy megvan-e még minden végtagom. Megvoltak. Semmi nesz nem hallatszott az erdőből, csupán a tücskök lágy ciripelése. Mégis mi olyan veszélyes itt? Órákon át ki voltam ütve, és semmi sem jött megenni. Felálltam. Minden ugyanúgy volt, ahogyan akkor, amikor kikászálódtam a vízből. Azt leszámítva, hogy most az égen ezernyi apró csillag pislákolt halovány fénnyel a Hold körül. Az erdő így még sűrűbbnek, és még ijesztőbbnek tűnt, mint azelőtt. Kitöröltem az álmosságot a szememből, és elindultam a fák felé. Bedugtam a fejemet, és körbeszimatoltam. Semmi veszélynek nem észleltem a jelét. Úgy döntöttem, hogy inkább holnap nézek körbe. Akkor biztosan nem esek hasra egy gyökérben sem, és persze nem töröm ki a nyakamat. Mert amúgy képes lennék rá. De milyen gáz lenne már? Főnix, a nagy hős, akinek meg kellett volna menteni minket, úgy halálozott el, hogy kitörte a nyakát, egy gyökérben.Na, ezt köszi, de nem!…”
Amanda
És akkor jöjjön a mai bejegyzésem utolsó pontja: a karakterjellemzés. Tan-tan-taaaan!
Amanda Főnix nagymamája, Viharnak, Főnix apjának édesanyja. A férje, élettársa, akit Rufusnak hívtak Főnix és Amanda találkozásakor már majdnem egy éve halott. Amanda három csikónak, Viharnak és két bátyjának, édesanyja. Ő egy eléggé egyedi kanca és néha, általában elég idegesítő tud lenni az örökös titkolózásaival. A legtöbbet elhangzott mondata: Majd megtudod, ha eljön az ideje!
Ez a kép egészen hasonlít a fejemben megszületett elképzeléshez.
“A partján egy öreg, palomino színű kanca legelészett békésen. A sörénye és a farka hasonló színű volt, mint a teste, talán egy kicsi mályvás beütéssel. A jobb mellső lábán nagyjából lábszárközépig húzódott egy jegy, a többin a bokája környékéig voltak fehér foltok.”
Mit írhatnék még róla? A könyvben minden fontos tudnivaló benne van (vagy benne lesz a következő kötetekben).
Ennyi lett volna mára/múlt hétre. Köszönöm, hogy elolvastátok!
További szép napot!
A karakter, szereplő elnevezése és leírása szerzői jogi védelem alatt áll!
A Futó tűz javítása folyamatban van, én már az utolsó fejezeteknél tartok, utána pedig lepasszolom helyesírás ellenőrzésre és nekikezdek a maradék illusztrációk elkészítésére. Mivel túl sok ötletem van illusztráció téren, így kötöttem apámmal egy kompromisszumot, hogy ne vigyem őket túlzásba: megrajzolom mind a 21 ötletemet és végül a legjobb 10-11-et kiválasztjuk és azok kerülnek majd bele a könyvbe. Addig is egy újabb részlettel készültem. Íme itt a 7. fejezet, az Ugorjunk két évet pár sora.
Ugorjunk két évet
“…Nem sokkal ezután elérkezett a születésnapom. Remek.
Igazából ez a nap is úgy indult, mint bármelyik másik nap. Semmi izgalmas dolog. Az egyetlen dolog, ami ritkán volt erre, azok a viharfelhők. Bizony. De az ok, amiért most gyülekeztek az égen, nagyon egyszerű. Születésnapom van. Illetve majd csak este felé lesz. Addig csak gyülekeznek a felhők. És amikor abban a másodpercben vagyunk, mint amikor két éve megszülettem… BUMM! Égszakadás, vihar, eső, villámok. De most valami mégis furcsa volt. Amikor egyéves lettem, akkor csak délután kezdtek el gyülekezni a felhők. Most viszont már reggel megjelentek. De nem is nagyon érdekelt. Felkeltem és elindultam, hogy felébresszem a nagyit. Mostanában elég sokáig aludt, és ha nem ébresztem fel, akkor nem szeretném megint átélni azt a dolgot, mint a múltkor. Az szörnyű látvány volt. Senki sem akar olyat látni.
Elértem a nagy fa tövéhez (ez volt az egyetlen fa, amelyik nem rózsaszín volt, hanem kékesszürke), ahol ő szokott aludni, és csodák csodájára már ébren volt. De… szörnyen nézett ki. És nagyon köhögött. Amikor meglátta, hogy ott állok előtte, a kétségbeesett tekintetemmel, rámmosolygott…”
A mai napra egy újabb karakter jellemzését terveztem be. Ma többet megtudhattok Tenebrarumról, a könyvem, azaz a Fűtó tűz főgonoszáról. Ne is raboljuk a szót! Következzék Tenebrarum!
Tenebrarum
Tenebrarum egy még jóval Főnix előtt született csődörcsikó. Még akkor született, amikor a lovak létszáma kevesebb volt, mint kétszáz fő. Sohasem volt agresszív, vagy olyan, mint amilyennek a könyvemben mutatkozik. Csupán egy véletlen során elveszett és ez előhozta belőle a legrosszabbat.
Amikor egy kis barlangban kuporgott, minden lehetőséget átgondolt az elveszésével kapcsolatban, és megtalálta a legrosszabbat, ami borzasztó gondolat volt. Sajnos, ő annak az elhihetetlen gondolatmenetnek hitt, ami egy hatalmas hazugság volt, így bosszúvágy lett úrrá rajta. Megkapta a hatalmat, a sötétséget, és elkezdődött az ő “uralkodása”. Rengeteg állat esett áldozatául, míg végül egy fiatal csődör ki nem állt és győzte le. Azóta sokszor jött vissza, megszállta egy másik ló testét és megpróbált uralkodni felette, de még egyszer sem sikerült olyan szinten megkaparintania a hatalmat, mint anno. Így most biztosra ment, keresett egy lovat, aki szinte teljesen ugyanúgy vélekedik az életéről (természetesen ő is tévesen), éa megszállta. De ezt a lovat már irányítani is jobban tudta.
Itt jön a képbe Főnix. Neki kell megállítania Tenebrarumot.
“…Egy óriási teremben találtam magamat. Közvetlenül velem szemben egy trónszerű valami állott. Rajta egy éjfekete ló feküdt. Habár a szőrén helyenként apró foltokban volt néhány fehér szőrszál. Szemei olyan vörösek voltak, min a vér. Sörénye sötét szálai között piros tincsek bújtak meg. Félelmetes volt…”
Többet Tenebrarumról majd megtudhattok a könyvből.
További szép napot!
A karakter, szereplő elnevezése és leírása szerzői jogi védelem alatt áll!
Már régóta nem posztoltam semmi újat, úgyhogy úgy gondoltam, hogy ideje feltölteni valamit az oldalra. A mai napra egy újabb részlet megosztását terveztem a könyvemből. Jöjjön hát a 6. fejezet, a Történetek a múltból.
Történetek a múltból
– Mikor az első ló meghalt, a szárnyából tíz mén, szarvából tíz kanca a testéből pedig egy
erős vezér született. Majd a lovak elszaporodtak a földünkön, s így benépesítették a Kontinens
északi részét.
– Ők sem mentek délre?
– Nem. De végül a kevés hely miatt a ménesek egy-egy követet küldtek délre, hogy
fedezzék azt fel. Az egyik követ a Nagy-síkságba ment. A síkság egy nagy puszta. Semmi
élelem, semmi víz. Alig élte túl. Éhezve és kiszáradva tért vissza. A halál szélén állt, de
sikerült túlélnie. Egy másik ló a Nagy-erdőbe ment. Ott vadállatok támadtak rá. Éppen csak
sikerült visszavergődnie a folyón.
– Az állatok nem követték?
– Nem, mert a folyó nagyon erős sodrású volt. Szerencsére a követ nagyon jól úszott.
– Találtak biztonságos helyet egyáltalán?
– Igen. Egy kisebb ménes követe találta meg a Viharrét alatt elhelyezkedő területet, a
Nyugati-síkságot. A lovak odáig mertek kiterjeszkedni, és nem tovább. Azóta is ezeken a
területeken élünk.
– És mi van a szigetekkel? Ott él valaki?
– Oh, hát persze. Egyes szigeteken biztosan tudom, hogy élnek. A többin… kérdéses, de
meglehet.
– Honnan tudod ezt?
– Tudod a szigetek eléggé közel vannak a parthoz. A legtöbbet lehet látni is. Valamikor
egy vékony csíkban az iszap kiemelkedik a vízből, és keresztül lehet sétálni az öblökön.
– Király! Mikor lehet ilyet csinálni?
– Hát azt tudom, hogy északon télen befagy, nyáron pedig kiszárad. Valószínűleg ott
magasabban van a homok. Délen tavasszal és ősszel lehet átkelni tudtommal, de azt meg nem
tudom mondani, hogy miért.
– Te is éltél szigeten?
– Én ugyan nem, de anyukád a Hattyú-szigetről származik.
A mai napra egy egyszerű témát találtam ki: a leállíthatatlan agyam.
Nemrég ugyebár befejeztem a 2. könyvem írását is, és nekiálltam, hogy kijavítsam. Közben pedig kitaláltam, hogy akkor csak át kellene olvasni még egyszer az első kötetet is. Úgyhogy fogtam a kéziratot és egy piros tollat, majd nekifogtam az átolvasásnak. Nem kellett volna. Körülbelül most tartok a könyv felénél és már rengetek piros tinta került a lapokra. Olyan, mintha valaki elvérzett volna rajtuk. Na, jó! Azért annyira nem sok, de toldottam hozzá eleget. Sőt, valamelyik reggel kitaláltam, lehet hogy ma, már nem emlékszem, hogy a prófécia, ami Főnix “végzetéről” szól, nem lesz jó. Legalábbis az utolsó sorának nincsen értelme, mert igazából nincs a könyvben semmi ahhoz hasonló. Úgyhogy vagy alkalmazkodom a jóslathoz, vagy újraírom az utolsó sort. Jaj, de jó buli lesz! Nem vagyok egy nagy költő és azt a négy sort is sokáig tartott összeszedni. Oh, Atyám..
Szóval, igen. Teljes erőbedobással írogatok. Most már arra is rászoktam, hogy az iskolában a két óra közötti szünetben is a könyvet javítgatom. Az osztálytársaim már kezdik unni a dolgot, de kit érdekel a véleményük? Engem nem csak a kockulás érdekel. Persze tisztelet a kivételnek!
Amit még nagyon bírok ebben az állandó javítási dolgon, hogy nem bírok tőle aludni. Ha bedőlök az ágyba, akkor még legalább fél órán keresztül agyalok a könyvön. Fél órán keresztül körmölöm az ötleteimet. Amikor azt hiszem, hogy most már kiapadt az ötlettáram a mai napra, akkor még jön egy nagyon ütős ötlet, és ha nem írom le, akkor elfelejtem. Muszáj leírni, mert különben azon jár a fejem non-stop. Ha meg leírom, akkor legalább nyugodtan alszom. Csak néha jó lenne megnyomni a piros gombot és egy kis ideig nem a könyvön agyalódni.
Most már nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretném, ha sikerülne kiadni. Elméletileg hamarosan, most már tényleg hamarosan találkozunk a kiadós emberrel és megbeszélhetjük a dolgokat. Hamarosan…
A leállíthatatlan agyműködés most is a kézirat felé parancsolgat, úgyhogy ennyi lett volna mára.
A mai napon egy újabb szereplőnek a körülbelüli leírása következik. Ma Pamaccsal, Főnix egyik barátjával ismerkedhettek meg. Úgyhogy lássuk csak az információkat Pamacsról, a mókusról!
Pamacs
Pamacs egy apró, vöröses színű mókusfiú. Akkor találkozik Főnixel, amikor a csikó rémülten szalad ki az anyját csapdába ejtő lángok tengeréből. Gyorsan összebarátkoznak és együtt töltenek némi időt. Pamacs igazság szerint olyan, mint egy kislexikon. Mindent tud a növényekről és állatokról. Legalábbis sokat hablatyol a tulajdonságaikról. Egyértelműen a csődör legjobb barátja, nagyjából az egyetlen, aki az első másodperctől fogva csak a jót látja benne. Sajnálatos módon egy kisebb baleset következtében elválnak útjaik…
“…És akkor egy kis, vöröses színű állat tűnt elő az előttem lévő fa egyik ágán. Ott üldögélt békésen. Bozontos farkát maga köré csavarta. Vörös bundája kicsit nedves volt. Két fülén hosszú szőr nőtt. A hasán pedig egy fehér folt húzódott. Úgy nézett ki, mint egy szőrös gombóc…”
Na, ennek a mókusnak még pont olyan kis okoskodó feje is van, mint amilyen Pamacsnak. De egyébként Pamacs nem csak össze-vissza hadovál. Tényleg egy kis biológia zseni. Legalábbis akkor biztosan mindent tud a dolgokról, ha növénnyel kapcsolatosak, vagy bogarakkal.
A családja és a “népe”, avagy az összes többi mókus a Mókushegyen él, a Mókuserdőben, amit a Mókustanács irányít. Arrafelé mindenkit unalmasnak és öregnek tart. Főleg, mivel a Tanács tagjai már féllábbal a sírban vannak. Vagy nem. 🙂 Szóval részben ez miatt hagyta el a hegyet és indult el a kalandok útján. Majd találkozott Főnixel.
Ennyi lett volna mára! Köszönöm, hogy elolvastátok! Remélem már izgatottan várjátok, hogy magát a könyvet is a kezetekben tarthassátok, és minden egyes apró részletet megtudhassatok!
További szép napot!
A karakter, szereplő elnevezése és leírása szerzői jogi védelem alatt áll!
Előfordult már veletek, hogy 59 nap alatt megírtatok egy könyvet? Mert kicsit meglepett, amikor pénteken nekiültem, hogy most írok egy kicsit és hirtelen véget ért a könyv. Igaz még kell rajta finomítani, mert biztos vagyok benne, hogy tele van helyesírási hibákkal és vannak még részletek, amiken kellene csiszolni egy kicsit, de… Alig két hónap alatt egy könyv? Ezt nem tudom, hogyan csináltam. Na de először még ki kellene adni az első részt. És térjünk is rá a mai bejegyzés fő témájára.
A mai napra egy újabb részletet terveztem megosztani veletek, a Térképelemzés című, ötödik fejezet elejéből. Jó olvasást!
Térképelemzés
“…Mikor kinyitottam a szememet, alig láttam valamit a vakító fénytől. A nap már magasan az égen járhatott. Megpróbáltam felemelni a nyakamat. Éles fájdalom hasított minden porcikámba. Csak egy pillanatig tartott, de pokolian nem esett jól. Nehézkesen magam alá húztam lábaimat. Hátrafordítottam a fejemet, hogy megnézzem, mennyire csúnyák a farkaskarmok által okozott sebeim. Nagy meglepetésemre rózsaszín levelekkel voltak fedve. Akkor döbbentem rá, hogy az összes fának rózsaszínes levele van. Gyorsan megnéztem a füvet is, de szerencsére az zöld volt. Elnéztem a patak irányába. A partján kövek sorakoztak, mintha terelnék, hogy merre folyjon. Megnyugodtam, mert a víz nem látszott méznek, vagy egyéb más dolognak. A partján egy öreg, palomino színű kanca legelészett békésen. A sörénye és a farka hasonló színű volt, mint a teste, talán egy kicsi mályvás beütéssel. A jobb mellső lábán lábszárközép körülig húzódott egy jegy, a többin a bokája környékéig voltak fehér foltok. Mikor rámnézett, egy kedves mosolyt küldött nekem. A homlokán egy fentről lefelé keskenyedő csík húzódott, ami alig látszódott ki hosszú üstöke alól.
– Jobban vagy már, Főnix? Azok a prérifarkasok rendesen elbántak veled. – kérdezte lágy hangon.
– Honnan tudja a nevemet, asszonyom? – fűztem hozzá meglepetten a kérdésemet.
– Mi ez az udvariaskodás? A nagyik már csak tudnak a saját unokájukról?…”
